Mire vajon utal, hogy azon kaptam magam a minap, hogy ismételten ezt nézem?

VALAMI NAGYON NEM JÓ!!!!

Teljesen bénultan ücsörgök újra, miközben a háttérben szól a film. Egyenlőre nem mondom a szöveget, nem ordítok a szereplőkkel, nem mosolygok. A jelenetek jönnek-mennek, tudomásul veszem, de nincs rám semmilyen hatással. Nem késztet mozgásra, nem késztet gondolkodásra, nem késztet nevetésre. Olyan, mintha testen kívüli élményem lenne, csak ez roppant unalmas, ugyanis kizárólag csak önmagam tudom megfigyelni, miközben némán és mozdulatlanul töltöm a napokat. Ki a fene bírná cérnával, hogy egy csendesen ülő nőt figyelgessen, aki néha kétségbeesésében felkapja a súlyzókat és kínozza magát? 

Borzalmasan egyedül érzem magam! Hiába voltam a tesóméknál, hiába megyek majdnem minden nap valahova, alapvetően nem találom a helyem! Eltávozott egy ember, aki nagyon fontos volt számomra és igazából csak most látom, hogy mennyire kitöltötte az életemet. Olyan érzés, mintha újraszületettem volna és csecsemőként támasztanának velem szemben mindenféle felnőttes követelményt, s lesajnálnak, mert képtelen vagyok megfelelni az igényeknek! 

Megjegyzem, SZÍVBŐL GYŰLÖLÖK MÁR MEGFELELNI BÁRKINEK! Nincs benne köszönet, nincs hála, nincs kölcsönösség! Az, hogy úgy viselkedsz, hogy egy másik - semmivel sem különb - emberi lény elégedett legyen, az olyan természetes! Semmiféle olyan érzelmet nem kelt a másikban, hogy cserébe ő is figyeljen, törődjön. Neki az jár! Azért, hogy szeressen, nekem szolgálnom kell, rendelkezésre kell állnom, lesnem kell a kívánságát! Csak úgy nem ad szeretet manapság SENKI! Az önként adott szeretet az olyan minimális, hogy észre sem vesszük a rohanó világban! 

Szeretőként teszem azt (s ez csak egy olyan példa, ami nagyon foglalkoztat mostanság, de nem feltétlenül azt jelenti, hogy a szeretőmtől nem kapok semmiféle törődést vagy figyelmet), jelen állás szerint rám (személyes találkozásra) heti 3%-ot fordít a kanom. 3 tetves százalékot! Elmondhatjuk hát, hogy ügyes, hiszen viszonylag nulla erőráfordítással a heti pina adag biztosítva van neki! Nem ő a felelős és nem ő a hibás, amiért "kihasznál"! Az ő olvasatában teljesen természetes, hogy ez mégcsak nem is számít kihasználásnak. Nem árult sosem zsákbamacskát, csak egy kicsikét. A mézesmadzagnak ugyanis a vége újabban folyton szaros és én egyre nagyobb undorral köpöm ki. Mostanában a találkozásaink úgy kezdődnek, hogy "Egész nap ráérek, semmi más dolgom nincs. Rád, ránk szánom az időt!", aztán valahogy, mire ideér hozzám, mindig kerül egy haver, barát, családtag, szóval AKÁRKI, aki miatt legkésőbb délután 3-kor neki húznia kell a belét! A legritkább esteben hajlandó fél, egy órákat ráhúzni, de olyankor már látom, hogy agyban nem is velem van, ráadásul folyton kérdezgeti, hogy mennyi az idő!

Arany lányom, basszál így önfeledten és élvezd!!!!!! 

Napok óta forgatom ezt magamban, rágom, próbálom lenyelni, de nem megy! Csak ki akarok szállni az egészből... mert 5 éve járjuk a pávatáncot. 5 éve etetjük egymást ezzel a "rosszul szeretlek" dumával és 5 kibaszott hosszú évet raboltunk el kölcsönösen a másik életéből; bár ugye ez sem teljesen igaz, hiszen a szeretőm folyamatosan építette az életét nélkülem. Jelenleg azon (is) "munkálkodik", hogy engem egyedülálló nőként sínre tegyen. Tekintve, hogy nem hajlandó heti 5 óránál többet rám áldozni, ez most tulajdonképpen a már-már okoskodásnak tűnő tanácsosztogatásban merül egyébként ki, meg abban, hogy bármilyen aktuális problémával hozakodok elő, akkor azonnal le van csapva a lapdba azzal, hogy "Nyugi, ne idegeskedj, megoldjuk!" - s ezzel az adott probléma egyszerűen be van söpörve a szőnyeg alá. Nem azt várom, hogy ő oldja meg a problémáimat, de ha meg belemászik és megígéri, hogy segít, akkor bassza meg, tegye oda magát és segítsen VALÓBAN! 

Fúúúúúúúúúú... ezek vannak bennem, de egyébként halllgatok! Nem vitázom, nem vádaskodom. Terveim szerint akkor fogok nyilatkoztatot tenni, amikor már megfelelően megrágtam magamban a dolgokat és biztossá válik, hogy mi fér bele és mi nem. Ez nem lessz hosszú idő, mert nem látom értelmét húzni! Biztos, hogy nekem ez nem jó így, tehát nem fogadom el! A kérdés az, hogy létezik-e olyan formáció, amiben hosszútávon elégedett tudok lenni én is? Mert én is számítok! Kell, hogy számítsak! Ha másnak nem is, hát magamnak!