Mostanság úgy kell élnem az életem, hogy nincsenek viszonyítási pontjaim. Tegnap - többek között - ez derült ki a terápián. Mintha csak az űrben lebegnék... találnom kell valami kapaszkodót sürgősen, mert a végén még magába szippant egy méretes feketelyuk! 

Borzalmasan elkezdtem szorongani a jövőm miatt, mert egy teljesen új élet kezdődne, ha hagynám! Egyenlőre sajnos a félelmeim az erősebbek, úgyhogy mozdulni sem merek! 

Nem is  vagyok még túl a dolgokon, azt hiszem ez is fontos gátló tényező! Még mindig úgy gondolkodom, mintha az öregem élne és figyelembe kellene vennem az igényeit. Ilyenkor megtorpanok és szomorúan konstatálom, hogy már nem akadályoz senki és semmi. Az Univerzumom most látszólag tétlenül, célok és konkrét helyek ismerete nélkül pörög. Még nem állt fel senki köré, még nem tudja, egyáltalán szüksége van-e erre? Nem tud semmit! Most, hogy rázuhant a szabadság, az önálló akarat és az ezzel járó felelősségválllalás, hát... az én Univerzumom elkezdett reszketni! 

Hogy saját maga körül pörögjön? Az milyen már? Hogy más körül újra? Na ne!!!!!! 

Nem pörgök tehát. Állok! Erőszakolom magam minden nap! 

Tegnap a terapeutának egyedül be mertem vallani, hogy KURVÁRA NINCS KEDVEM, ENERGIÁM ÉS IDEGEM ehhez az egészhez! Kiszakadt belőlem, hogy azért nem egy TEK áll a hátam mögött csőre töltött fegyverrel! Mi a búbánatos faszért nem szusszanhatok? Mi az, ami ha kicsit várólistára kerül, akkor összedől a világom? 

Nem akarok ügyet intézni! Nem akarok oszlopokat, kiadást és bevételt, nem akarok szortírozni, hogy mi a szemét és mi a hasznos! Nem akarok még ezzel foglalkozni, mert KIBASZOTTUL FÁRADT VAGYOK! 11 évnyi munka után, ráadásul az utóbbi 7 évben nem volt ám szabadság! 

Komolyan mondom, hogy néha olyan indulat fog el magammal és a környezetemmel szemben, hogy bizsereg az ujjam! Rá akarok, rá fogok csapni egy akciós világvége útra és elhúzok a rákba! Erre vágyom! Pihenésre! Feltöltődésre! Az nem lehet, hogy örökké csak másokat szolgáljak, hogy mindig mások mondják meg, hogy mit kell tenni! Nem engedem, nem akarom engedni, hogy ismét valaki megfogja a korbácsot és üsse a hátam! De ahelyett, hogy ezt higgadtan megfogalmaznám és közölném, én még mindig meg akarok felelni, még mindig készpénznek veszem a tanácsot és még mindig nem tudok szenzitíven kommunikálni, így nem teszem! Helyette fogösszeszorítva csinálom, amit állítólag muszáj és ha adatik egy-egy nap, amikor nem KELL valamit intézni, én ismét a konyhámban ücsörgök. Nem mozdulok, nem gondolkodom, nem érzek, nem beszélek. 

El kell mennem! Csak egy kis időre! Élményekre van szükségem! Nyugalomra! Szeretetre, hogy túl léphessek ezen. Enélkül nem megy. Az űrben lebegve képtelenség meghatározni a kiindulópontot, így viszont cél sem állítható fel! Így csak sodródás van és élet... amíg van oxigén a palackban! De csak addig! 

Fúúúúúúúú.... kicsit ki vagyok magamra akadva! Nem értem, miért vagyok türelmetlen, miért akarom siettetni a doglokat? Azért, hogy valaki más azt gondolja rólam, hogy erős vagyok? Ezért? Mert mi van, ha azt hiszi, hogy gyenge vagyok? És mi van akkor, ha én magam ringatom abban a hitben magam, hogy erős vagyok és nincs is köze a másiknak ehhez? 

Van min dolgozni! El kell hitetnem magammal, hogy MOST MÁR IGENIS MEGTEHETEM, HOGY NEM KAPKODOK! NEM KELL TÖBBÉ KÉTSÉGBE ESNEM! MOSTANTÓL ÁTRÁGHATOM MAGAM BÁRMIN. MOSTANTÓL ÚGY ÉLHETEK, AHOGY SZERETNÉK! DE HOGY SZERETNÉK ÉLNI? 

Csak kérdések vannak és félelemmel teli jövőkép! Amiről azt hittem, hogy a szívem vágya, az nagyon távol van tőlem... és már nem is vagyok biztos abban sem, hogy azt akarom! 

Ha lenne egy parányi erkélyem, most én is kiállnék, mint Zoolander és ordítozni kezdenék, hogy "Ki vagyok én????"... viszont legalább a sportra megint rácuppantam! Tudom, hogy pótcselekvés, de inkább ezt, mint valami önpusztító extrát a többi mellé!