Nem vagyok jól. Kurva szarul vagyok. Elmentem az orvoshoz, ahol kaphattam volna kilószám gyógyszereket. Azokat nem akarom szedni. Pszichológusra nincs pénzem. Marad a kín és a szenvedés.

Borzasztó nehezen élem a mindennapjaim. Ha alszom egyáltalán valamit, az álmaim zaklatottak, csatakos pizsiben riadok fel, de többnyire már nem is alszom. A túldozirozott alprazolámnak köszönhetően félig öntudatlan állapotban élem a napjaim, de nincs az a mennyiség, ami a fájdalmam csillapítaná. Még csak megnyugvást sem kapok, csak egy ilyen nyálcsorgatós, csetlős-botlós zombit, aki nem tudja, milyen nap van és arra sem tud felelni, mikor evett utoljára.

Egy roncs vagyok, aki mindenkinek útban van, aki mindenkit bosszant, mint egy légy az asztal körül. Mindenki fél tőlem vagy félt tőlem valamit/valakit, és ha nem adok bármit, már nem számítok embernek.

Könyörgöm! Mit adhatnék én ennek a világnak? Öntözöm a földet a könnyeimmel. Hát ettől nem forr össze az ózonlyuk, abban biztos vagyok!

Olyan üres vagyok belül, hogy kongok! Nem érzek semmi jót! Csak fájdalmat, dühöt és keserűséget. S mindig, mindig az a megoldás, hogy teletömnek gyógyszerekkel. Fedjük el a tüneteket, aztán jó lesz az úgy! Csakhogy nem hatnak a gyógyszerek! Ha beveszek 10 kg-ot belőlük, akkor sem múlik a feketeség. Szerintem már az ereimben is csak fekete massza hömpölyög.

Mit szépítsem? Egy politoxikomán állat lett belőlem. Most már azt sem tudom eldönteni, hogy azért sírok-e folyamatosan, mert az alprazolám van bennem túladagolva, vagy azért, mert még mindig több kéne? Sajnos az alkohol nálam nem játszik, mert előbb hányok be tőle általában, mintsem kiütne, így viszont emelnem kell az adagokat folyamatosan.

Az elmúlt csendes egy hétben egyébként felszámoltam minden restanciámat, ami elég nagy szó, ahhoz képest, hogy tulajdonképpen azt sem tudom, hogy milyen hónapot írunk sokszor, lezártam minden egészségtelen kapcsolatomat. Egészséges, mint utóbb kiderült, nem is volt.

Visszamondtam múlt héten a jogosítványt, a táncot meg már korábban elbuktam. Lehordtam több zsák ruhát, cipőt, táskákat és ki tudja még mit a két lakásom előterébe, gyakorlatilag fullra megváltam szinte mindenemtől (aztán még mindig van egy rakat).

Csináltam pakkot tesómnak, hogy tudja, merre hány méter, mert sosem álltunk annyira közel egymáshoz, hogy teszem azt tudja: van életbiztosításom meg önkéntes nyugdíjpénztáram és ilyenek. Ezeket is sikerült elintézni, mármint kedvezményezettként az unokaöcsémet és húgomat megjelölni. Leírtam egy csomó jelszót, ilyen kódot, olyan kódot számlaszámokat ésatöbbi... elképesztő egyébként, hogy hány helyen vagyunk nyilvántartva.

A második legjobb barátommal megbeszéltem a dolgot, és sosem hittem volna, de el tudtam mondani neki úgy, ahogy mélyen bennem van és ő megértett! Azt mondta, ő sem látna más megoldást és tökéletesen megérti, hogy miért akarom ezt és miért nem küzdök tovább. A szívére tetettem a kezét és akkor bevallotta, hogy 99%, hogy a helyemben már ő sem reménykedne. A sok ítélkezés közepette igazán jól esik tudni, hogy van egyetlen ember, aki nem néz le, megért engem és nem akar közhelyekkel az őrületbe kergetni.

Mert nem igaz, hogy az idő minden sebet begyógyít! Elhalványulhat a heg, rá is lehet napozni, de attól még ott van és nem is kell tornádónak jönnie, hogy fájjon és emlékeztessen! Elég egy sima mediterrán ciklon vagy egy front és hasogat és szúr és fáj és nem engedi feledni a sérülést!

Az önagressziómat ezekben a lázálmos időkben valahogy meg tudtam fogni olyasmivel, hogy szó szerint csomókban kitépkedem a hajam és lekaparom a bőrt a fejemről, a körömrágás is visszatért ezerrel és előszeretettel vagdosom is most már magam olyan helyeken természetesen, ahol nem láthatja más. Nem kell találgatni, persze, hogy az ágyékomról van szó. A picsámat gyakorlatilag millió és egy százalék, hogy soha többé senki sem fogja látni, így nem kell magyarázkodnom... és jó mérőszám arra, hogy hány kínnal teli napon vagyok túl.

Nem tud segíteni rajtam senki, tudom. Azt is tudom, hogy nekem kellene összeszednem magam és talpra állnom és faszom, faszom, faszom a sok kibaszott önjelölt Müller Péterbe meg Ovarecz Nórába!  Egy tönkretett életet nem lehet pusztán mantrázással rendbe hozni!!!! Attól, hogy azt hajtogatom: Nem vagyok szaros!, attól még pont ugyanúgy folyik le a bokámon a fos és pont annyira vagyok büdös is. Én már csak tudom, mert TÉNYLEG MINDENT MEGPRÓBÁLTAM!!!!!

Nem tudom, igazán nem sikerült rájönnöm, hogy mi a létezésem célja. Egy okos ember egyszer azt mondta nekem, hogy valószínűleg azért nem találom a párom és azért nem lesz gyerekem sem soha, mert az én életcélom mások segítése és támogatása. Mert kellenek a földre ilyenek is és én erre születettem. Kardozhatok, ahogy csak akarok, attól még a munkakönyvemben senki nem fogja a "MANKÓ" kifejezést kiradírozni a "foglalkozása" rovatból. Minél előbb békélek meg ezzel, annál biztosabb, hogy egyszer majd boldogsággal tölt el annak a tudata, hogy nekem köszönhetően milyen sokan boldogok!

Ha megfelelő szakemberhez kerülnék és azt meg is tudnám fizetni és életemben először valaki tényleg állna az én hátam mögött is, lehet, hogy össze tudnék kaparni pár viszonylag jó évet még magamnak. A jelenlegi kondíciókkal azonban erre semmi esélyem és nagyon-nagyon fáradt vagyok. Abban a pillanatban, amikor felébredek újra és újra, azonnal sírni kezdek (vagy a sírás ébreszt!!!!) és mindaddig bőgök, míg újra el nem alszom (igen, most is!). Ezért nem megyek ki a lakásból sem, mert az utcán is sírok. 

Nem érzem úgy, hogy nem tettem meg mindent! Nem érzem úgy, hogy bárkit is cserbenhagynék most! Minden lehetőséget kihasználtam, amit csak lehetett, ez sült ki belőle. Oka van annak, hogy olyan családban nevelkedtem, amilyenben, mint ahogy annak is oka van, hogy nem sikerült egyetlen olyan szakemberhez sem eljutnom, aki életemnek legalább csak egy kis területén segíthetett volna normálisnak lenni. S ha valaki, hát én aztán tudom, milyen reménytelenül várakozni. Pontosan tudom milyen érzés, amikor reszketsz, annyira akarod végre, annyira vágysz rá, hogy tűzön-vízen átkelsz, csak a tiéd legyen.

Nekem volt egy álmom. Évekig küzdöttem érte, pedig nem volt egy nagy valami. Szikrányit sem kerültem hozzá közelebb, sem amikor mindent ennek rendeltem alá, sem amikor látszólag elengedtem, sem amikor rágörcsöltem. Egyszerűen az én álmom nem az én álmom és kész!

Az ember társas lény. Alapvető létszükséglete, hogy valahová tartozónak érezze magát. Az embernek szeretnie kell és az embert szeretni kell. Különben elpusztul! Én is ember vagyok, bármilyen meglepő. Nekem is vannak/voltak igényeim. Most már nincsenek. Mindent lezártam.