Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Tudomásom szerint alig olvassa valaki a firkálmányaimat, meglepő módon mégis vannak, akik néha rám írnak. Kommentben vagy direktben. Nem mondhatom tehát, hogy senki sem törődik velem, mert hazudnék. De akkor hogy kellene fogalmaznom? 

Olyan szinten hullámzom, hogy most már megijedek saját magamtól. Az elmúlt napokban repülök, zuhanok, repülök, zuhanok, pihenésképp pedig dermedten, némán állok a sarokban.

Alprazolamra építem váramat! 

Nagyon büszke voltam magamra év elején. Őszintén és szívesen mosolyogtam a tükörképemre és képes voltam igaznak megélni, hogy jó vagyok és szerethető. Összekapartam valahonnan még némi ön-akármit... (a bizalom vagy a becsülés már túlzás lenne) és nekimentem az életnek nevezett fosnak ezerrel. 2015.12.31-én, amikor 5. éve aludtam át a szilvesztert, megfogadtam, hogy ha olyan marad az életem, mint az utóbbi pár évben, akkor szétbaszom a fejem. 

38 évesen, bármennyire is ciki, elkezdtem megtanulni vezetni, táncolni, átformáltam a lakást is, hogy jobban szeressem. Ezúttal tényleg és igazán minden energiámat beletettem ebbe a boldog élet projektbe. Még azt is elhittem, hogy ahogy változik a beteg agyam, úgy változik majd a világ is és esetleg, talán... talán jön valaki, aki mondjuk kivételesen értem akarja megmászni a legmagasabb hegyet és kizárólag nekem akarja lehozni a csillagokat az égről. Valóban úgy éreztem, hogy bármennyire rossz is vagyok, valahol, valakinek pont én kellek. 

Aztán elkezdődött a mizéria a lábammal, ami megborított mindent rendesen. S ha nem tűnök még pusztulnivaló szánalomnak, akkor elárulom, hogy a beteg lábamon sikerült ujjat is törnöm. Baleset. Félreléptem. Mert Isten nem ver bottal! 

Először - hála a beteg agyamnak, ami mivel sokat voltam vidéken, lehet, hogy ki sem fejlődött - úgy éltem meg, hogy az Univerzum beintett de dulván... aztán ahogy fogyott a barátokban a svung, úgy kezdtem egyre beljebb és beljebb fordulni. Nem panaszkodom! Jöttek, látogattak az első héten és volt, aki még a másodikon is. Aztán csak egy valaki maradt, de neki saját családja van, így voltak napok, amikor egész egyszerűen nem volt mit ennem. Nem azért, mert nem volt pénzem, hanem olyan prózai ok miatt, hogy nem tudtam lemenni a boltba. Van ám varázsa a Maggi leveskockának tésztával!!!! Mivel az étkezéssel nem ápoltunk soha bensőséges viszonyt, nem állítom, hogy az éhezés megtört. A bénaság sokkal jobban fájt. A tudat, hogy nincs senki, akibe belekapaszkodhatnék, mikor fürdenék vagy akivel megbeszélhetném, hogy "Baszki Ember, ez a kurva nagy helyzet, most mit tegyünk, hogyan tovább?", persze igazából már annyival is beérném, ha valaki elénekelné VELEM a Himnuszt. 

Ahogy teltek a napok, úgy távolodtam egyre inkább a tánctól, a jogosítványtól, a barátoktól, az élettől. Gondolkodtam és gondolkodtam, elemeztem, hátra léptem, belementem, sírtam, üvöltöttem és olyan napok is voltak, melyekre egész egyszerűen nem is emlékszem. Az a jó az alprazolamban, hogy ha nincs hozzászokva az ember, akkor úgy ki tud ütni, hogy a fal adja a másikat. Felsoroltam már pár dolgot, amire büszke vagyok, de SENKINEK, tényleg SENKINEK nem mondtam el, hogy az új évi ezmegaz között én bizony lejöttem a cuccról. Nem mondom, hogy megdicsért a doki, de egy ponton túl kurvára leszarom a szakmát. Hihetetlennek tartottam, de képes voltam rá. A falinaptáram a bizonyíték, ugyanis napról napra jelöltem a tudatos dóziscsökkentést és végül elértem a 0 mg-ot. Ezt a szert ugyanis nem lehet csak úgy letenni, illetve dehogynem, csak belebolondul az ember az elvonási tünetekbe. A lényeg, hogy SENKI sem tudta. Akkor akartam elmondani, amikor már legalább egy pár hónap van a hátam mögött, vagy nem is beszélni róla... mert nem kell. Hát még szerencse, hogy a doki folyton 3 dobozzal ír fel, az 300 db, úgyhogy Tik-Tak és még 2 kalória sincs benne! 

Olyan sok időm volt agyalni és ki is használtam és próbáltam megtalálni a pontokat az életemben, ahol mindig elbaszom. Rá akartam találni arra a mintára, aminek hatására a világon jól láthatóan senki sem képes engem megszeretni. Ástam, meditáltam, relaxáltam, nyomattam a pozitívkodást, mint állat... aztán a végére konkrétan MEG AKARTAM HALNI!!! 

Ez most itt egy zanzás fos, de nem érdekel! Azt hiszem nekem ez terápia, akinek meg nem tetszik a vajúdásom, keressen más olvasnivalót. Nem fogom vissza magam a saját naplómban! Ez az egyetlen hely, ahol őszinte vagyok magamhoz. Még itt sem teljesen, mert valahol frusztrál a tudat, hogy ha kedve van, a Sváb belelát a lelkembe, ezért sok mindenről hallgatok. De hogy miatta burkolózzam TÉNYLEG teljes némaságba, azt már nem! Őrjítő, igen... bár ha a szívemre teszem a kezem, akkor be kell vallanom, hogy baromira nem vagyok egy olyan fontos személy az életében, akit ne lehetne elfelejteni, szóval sanszos, hogy ő sem olvas már. Főleg, ha megvan az új mankója! Akkor tuti, hogy inkább dug, mert olvasni amúgy sem szeret nagyon. Megértem. Bár én imádom a könyveket, ha választhatok én is inkább kefélek, mint olvasok.

De vissza a kurva nagy őszinteséghez: Eljött egy pont, mindenféle csinnadratta nélkül, egy pont, amikor meg akartam halni. Csak ilyen egyszerűen. Nem volt benne semmi drámaiság, nem irkáltam búcsúleveleket és nem küldözgettem "segítségkérő" sms-eket sem (nincs is nagyon kinek, de mindegy). Végiggondolva az életem egyszerűen csak arra jutottam, hogy KÖSZÖNÖM, tényleg HÁLÁSAN KÖSZÖNÖM A LEHETŐSÉGET, DE MOST VISSZALÉPNÉK, HA LEHET!

Nincs ennél megsemmisítőbb szerintem! Amikor másra vagy dühös, akkor őt lehet szidni, de mit kezdesz magaddal? Hol ér véget az egészséges önagresszió? Egyáltalán van ilyen? S mivel is lehetne legyőzni egy érzést? Mert ez egy érzés… az élni nem akarás vagy meghalni akarás. Pontosan érzem, hogy ezt akarom. Minden egyes ébren töltött percben arra vágyom, hogy halott legyek és ez durva érzés!

Borzalmasan nyomasztó rájönni, hogy milyen fostalicska az ember! Ha meg mered lépni, hogy tényleg totál pőrén kiállsz magad elé és végig is nézed a mozid, akkor megemelem a kalapom, mert én biza majdnem belehaltam. A dokim természetesen még több gyógyszert javasolt, antidepresszánst, meg kedélyjavítót, meg szorongásoldót meg mittomén.... komolyan arra is van BNO kód, hogy valaki folyton attól fél, hogy követi egy kibaszott kacsa. EGY KACSA. IGEN. Ezzel lehet járni orvoshoz, és fizet utána az OEP. Aztakurva! 

No, vissza hozzám és mindig csak én és én! Dögunalom, komolyan! Azt hiszem, nálam jobban senki nem unja a rinyálásom és az önagresszió egyik legfontosabb oka ez. Nyilván el kellene mennem pszichológushoz, a dokim ezt is javasolta, de nincs nekem már hitem. Annyi szakembernél jártam, mindegyik beszéltetett, újra és újra át kellett élnem olyan dolgokat, amikre korábban nem is emlékeztem, és sok esetben szarabb állapotba kerültem, mintha csak dagonyáztam volna a nyomoromban. A végén pedig SOHA, SOHA NEM JUTOTTUNK SEHOVA. Nem váltam jobb emberré, nem lettem szerethetőbb, nem múltak el a félelmeim, nem csökkent a szeretetvágyam, nem tanultam meg levezetni a stresszt és arról sincs halvány lila gőzöm sem, hogy hol kezdjem azt, hogy "szeretem magam". Me' köszi, az úgy, hogy mantrázom, na az baromi jól megy, de ettől még ha tehetném, a saját kezemmel fojtanám meg magam. Olyan irtózatosan gyűlölöm azt, aki vagyok, hogy időnként órákig fantáziálok a saját kínzásomról (nem, ebben semmiféle szexuális utalás nincs és nem is olyan értelemben élvezem!!). Úgy érzem, a bűneim alól (legyen az vélt vagy valós) csak úgy szabadulhatok fel, ha hagyom, hogy valaki istentelenül szétbassza a fejem. Gyerekkor, ugye? Hagyjuk már ezt a picsába kérem szépen! 

Fúúúúúúúúúú... értem én, hogy szar közegben nőttem fel, de az nem lehet, hogy én mindennek csak az áldozata vagyok! Meg azóta is... hát mikor voltam már gyerek? Nem is emlékszem rá! S a pszichológusok, jógik, léleklátók meg a babám fasza is állandóan a gyermekkoron lovagol. Nem értem, hogy miért?? A Csernus azért egy elég jó szakember, szerinte a múlt elmúlt és nem lehet hatása a jelenünkre, sem pedig a jövőnkre. Vagyis kurvára nem ér mindent a gyerekkora fogni, főleg nem közel a negyvenhez.

ABBAN MEG EGYÉBKÉNT BIZTOS VAGYOK, HOGY NEM A KISKOROMBAN ELSZENVEDETT TRAUMÁK MIATT VAGYOK ILYEN NYOMINGER!

Ismétlődő – mindent elbaszó – minta pölö: Minél inkább szeretek valakit, minél inkább a bizalmamba fogadom, annál biztosabb az is, hogy ha elborul az agyam, akkor nem rejtem el az illető elől a dühömet. Amellett, hogy ez a folyamat félelmetes és idegesítő, sajnos még akkor is lekapom a fejét, ha kurvára semmi köze a mérgemhez.

Még egy mindent elbaszó pölö minta:  Ha fenyegetve érzem magam, akkor megelőző atomcsapást mérek és mindent letarolok. Csak azért, hogy a másiknak esélye se legyen bántani vagy véletlenül bevinni egy "mélyütést". Ahogy nézem a mozim, azt hiszem ilyenkor attól rettegek, hogy a másik lealáz a picsába és ezt mindenképp el akarom kerülni. Bármi áron! Jó... esetleg azt hajlandó vagyok elismerni, hogy a kiskori csépelések és fejberúgások is közrejátszanak abban, hogy ilyen lettem. Ám önmagában ez nem mentség!!!!! Azért mert valakinek szétcsapják párszor a fejét, nem kap jogot arra, hogy ő másokkal majdnem ugyanezt tegye. De itt nem is a jogról van szó, inkább a félelemről. Nekimegyek akár egy hegynek is, csak legalább megmutathassam, HOGY HARC NÉLKÜL ENGEM NEM LEHET LEGYŰRNI!!!! Anno a legtöbb esetben persze agyon lettem verve, de felnőttként ez nem játszik. Itt a szavak a maflások és én olyanokat tudok ütni, hogy sose gyógyul ki belőle, aki kapja. Fokozatok sincsenek. Nem engedhetem meg magamnak! Azonnal szőnyegbombáznom kell, mert bekaphatok egy golyót, ha lankad a figyelmem. Az a durva az egészben, hogy sebészi pontossággal tudom, hogy az, akivel épp konfliktusom van... szóval ott ragadom meg és csavarom, ahol a legjobban fáj. Ők azt hiszik, azért csinálom, mert színtiszta gonoszság van bennem, meg mert egy kis geci vagyok... és sokáig én magam is ezt hittem. Természetesen dolgozik bennem ez is (tettes vagy áldozat?), de ha az, akinek ép letépem a fejét, tudná, hogy milyen rohadtul félek tőle akkor és ott, kinevetné a kakaskodásom, ebben biztos vagyok. Ez egy kibaszott fura és beteg helyzet egyébként: attól való félelmemben, hogy a másik fölém kerekedik és megaláz vagy bánt, nekimegyek (NEM FIZIKÁLISAN!!!!), amivel természetes, hogy indulatokat korbácsolok fel, ráadásul olyanokat, amiktől RETTEGEK. Szopatommagam.neurotikuss.blog.hu

Ez is egy ismétlődő, TÉNYLEG MINDENT SZÉTBASZÓ MINTA: Félek szeretni, mert abban a percben, hogy szeretni kezdek, azonnal jön a rettegés is (rettegve élvezek, mert Godzillával kefélek...bocsánat, kis nosztalgia), hogy kiszolgáltatottá váltam és a másik bántani fog. Be is zárkózom, így viszont nem lehet építkezni. Nem lehet Béláim zsákban bevinni a fényt a csupafal házba! Egyszerűen nem lehet!

Ami meg tulajdonképpen engem (is) basz szét és ezzel sem tudott senki, semmit sem kezdeni a hosszú évek alatt: Nem ismerem a közepet. Nem találom fel benne magam, zavartan forgolódom és igyekszem valamelyik végponthoz közelebb kerülni. Nincs szürke. Csak fekete vagy fehér. Ráadásul sokszor bagatell dolgoknál is fogok és elengedek vagy szétszedek mindent. Nem tudok nagyon szeretni és kicsit gyűlölni vagy fordítva. Vagy szeretek és elégek benne és ha kell, én tényleg meghalok a szeretteimért, vagy gyűlölök, de akkor simán elföldelem az illetőt.

Nem vagyok beszari, vagyis kurvára beszari vagyok, de nem ÚGY, bár igaz, hogy nem is emlékszem, hogy valaha volt-e olyan, hogy valami miatt nem rettegek. Többek között ezért is utáltam és utálom ezt a menjünk vissza a gyerekkorba dolgot. A jelenemben is van, ami miatt szoronghatok, kurvára nincs szükségem egy saját készítésű thrillerre. Az emberi agy nem piskóta! Oka van annak, ha valamire nem emlékszik. Mindent úgysem lehet feldolgozni. Mit nyerek azzal, hogy esetleg kiszednek belőlem még több szart? Jobban fog emiatt bárki szeretni? Megbocsájtok ettől magamnak? Nem úgy tűnik. Akkor meg mi a célja az örökös turkálásnak? Az a durva, hogy igazából nincs is meg a gyerekkorom. Nincsenek összefüggő emlékeim, csak felvillanó képek és nem!!!!!! kurvára nem borzalmas mindegyik!!!!!!! Az a baj, hogy itt most leírok mindenféle felismeréseket és lehet, hogy baszott nagy faszság az egész én meg itten okosnak képzelem magam (nem, nem képzelem magam annak). 

A gyermekkorommal kapcsolatban természetesen nekem is vannak kérdéseim, ám ez nem jelenti azt, hogy akkor most ráhúzok mindent. Például igazán érdekelne, hogy vajon egy 5 éves gyerek, aki súlyos balesetet szenved, miért nem mer szólni egyetlen felnőttnek sem? Miért bújik el inkább az óvoda kertjében a babaházban? MIÉRT SZÉGYELLI MAGÁT??????????????????????????????????????? Érthetetlen, hogy akkor, mikor egy szép megtermett írótoll belülről kinézett az arcomból (ez egy nagyon erős emlék), mert megbotlottam, akkor miért volt a félelmem erősebb és mitől féltem annyira? Mert tudom, hogy féltem és nagyon szégyelltem magam. Behúzódtam a babaház sarkába, szorítottam az arcom, igyekeztem a sírásom elnyomni és majdnem bepisiltem, annyira rettegtem attól, hogy megtudják az óvónők, hogy ügyetlen voltam. MIÉRT? Kitanultam én ezt a szakmát, de a saját köldököm nem tudom nézegetni. A szégyenérzet nem születik velünk. Miért ez az emlékem van szinte csak az oviból? Miért ez olyan éles és színes? Miért tudom még a nevét is annak a kislánynak, aki bebújt mellém és mikor meglátta az arcomból kiálló tollat, meg hogy csurog a pofámból a vér, úgy nekiállt sikítozni, mintha legalábbis belé fúródott volna az irka? Nem emlékszem, hogy ki jött oda, nem emlékszem, hogy mi volt az orvosnál és egyáltalán... csak a másik lány orbákolásáig van meg az emlék. Furcsa! Szóval nagyon érdekelne, hogy miért így reagáltam akkor? Mert nem természetes. Ebben a korban semmiképp! Véleményem szerint túl kicsi ez a kor ahhoz, hogy valaki egy ilyen baleset után szégyenében elbújjon és NE MERJE MEGMONDANI, HOGY MEGSÉRÜLT.

Na, most csúcsra járatom magam az biztos és lehet, a végén bekötöm a kurva kálium infúziót... de beugrott most az is, hogy valami kerítés alapzatán szökdécselek. 6 évesnél nem vagyok idősebb, apám meg morog, hogy hagyjam már abba, mert amilyen béndzsa vagyok, össze fogom törni magam. Igaza lett. Amíg ő azt hiszem az autósboltban vásárolt én letaknyoltam és súlyosan megsérültem és ITT VAN ELŐTTEM A KURVA ANYJÁT, hogy rettegek és SZÉGYELLEM MAGAM. Azért, mert ügyetlen vagyok. Azért, mert problémát okozok.

 Azért, mert vagyok. 

Régóta mondogatom, hogy megérett az emberiség a pusztulásra, de az mindenesetre biztos, hogy az nem lesz baj, ha a mi famíliánk eltűnik, s lehet, hogy azért nem született gyerekem, mert jobb a világnak, ha ez a vér nem öröklődik tovább. 

Drága jó Anyám! Micsoda sztorizgatások voltak, amikor még tudott beszélni és sosem hittem, hogy ennek lehet hatása és most sem hiszem igazán... hogy lehetne hatással az életemre az, hogy tudom, már akkor sem kellettem a szüleimnek, amikor összebasztak? Egy fatális tévedés vagyok! Egy véletlen baleset! Röhejes anekdota az is, hogy mivel nem lettem fiú, hiába születettem hosszú, sötét hajjal és hiába csináltak a nővérkék copfot nekem, az anyám, az idealizált, Drága jó Anyám nem akart kézbe venni. Elfordította a fejét és azt mondta, hogy dobjanak ki az ablakon. Ehhez képest milyen faramuci már, hogy a mai napig (pont úgy, mint az átlag) ha fáj valamim vagy nagyon félek, ösztönösen nyüszítem, hogy "Anyu! Anyu!"... amikor tört az ujjam most legutóbb, akkor is... és akkor most tényleg el kellene fogadnom, hogy ezek a dolgok szerepet játszanak abban, hogy elbaszott az életem? Mert szerintem itt pusztán arról van szó, hogy rossz génekkel jöttem a világra és rossz vagyok. Megesik a legjobb családban is. De nekem ne mondja senki, hogy ennek akkora nagy jelentősége van!!!! Végül is nem dobtak ki az ablakon, sőt hazavittek és felneveltek. Kicsit olyan most, mintha egy tableten hajtogatnám a képeket és azt látom, hogy bassza meg, nagyon-nagyon rossz gyerek voltam!!!! Kompenzáltam persze, kitűnő tanuló voltam, meg pezsegtem, mint az ünnepi BB folyton, hogy büszkék legyenek rám a szüleim. De nem voltak. És akkor még jobb akartam lenni, hogy hátha akkor. De akkor sem. Ennek nem lehet más magyarázata, minthogy nem tettem megfelelő erőfeszítéseket annak érdekében, hogy a rosszaságom kellőképpen ellensúlyozzam.

Nem az apám tehet arról, hogy ilyen nyominger vagyok! Nekem még csak nem is volt borzalmas gyermekkorom. Minden megvolt,  ami másoknak, csak még volt egy kicsit több is. Az biztos, hogy a túlélő ösztönömet nem csak fényesre csiszolta, de ki is polírozta rendesen.

Mindent, amit tettem, mondtam vagy épp nem, egyetlen dolog motivált: FOGADJANAK EL ÉS SZERESSENEK! Ennyi. (Tudom, ez nem ilyen egyszerű!!!). 

Magam nem merek szeretni sem bízni, csak akkor, ha érzem, hogy lezuhanhatok. És le is akarok zuhanni, mert TUDNOM KELL 1000%-ra, hogy ott van és elkap a választottam. Van, hogy nem elég egyszer ugranom. De neki ott kell lennie mindannyiszor!!!! Mert ha nem, akkor összetörök. Aztán felpattanok, csak már nem olyan gyorsan, mint gyermekkoromban. Bakker, úgy tudtam pattanni fel a padlólól, ahova lelöktek, de dulván, mint egy nikkelbolha. :) :)

(Az elkapásokért cserébe egyébként én tényleg lehozom a csillagokat az égről! Ezt tudják az exeim és a barátaim is. Szóval nem csak ugrálgatok, mert erre izgulok vagy ilyesmi. Gondjaim vannak a bizalommal. Állítólag! Holott én elég nyitottnak érzem magam. Bárkinek segítek, ha tudok és nem érdekel az sem, hogy esetleg 2 perccel korábban ismertem csak meg.)

Erre meg tegnap bukkantam, s szerintem iskolában kellene mutogatni:

 Szemléletes kondicionálás

Az, ahogy elindul a Pindroch (ÉN VAGYOK…!!!!!), és ami kijön végül a száján (Isten hozott, tudsz énekelni? Az sem baj, ha nem.), miután Mónika lebasz neki egy sallert, egyszerűen zseniális!!!!!!!!!!!!!! Egymás után vagy 10x néztem meg és hangosan kacagok, hogy baszki, ez tényleg ilyen egyszerű. Megyünk nagy mellénnyel, hogy kurvaanyád!, aztán lendül a paraszt keze, és máris fekete a piros. Pont. Felesleges oldalakat teleírni erről. A jelenet mindent visz!!!!! Most is röhögök és ez sem egészséges szerintem, de azért tartom viccesnek, mert kb. ekkorákat kaptam anno én is, ha tenyeres volt soron. Nem tehetek róla, kívülről nézve kurva vicces és nem hiszem, hogy csak számomra.

A legnagyobb talányom az, hogy miért törte ketté az életem az anyám halála??? Dulva, hogy mennyile csapongok. Tudom. Ez van. Akárhogyan is nézem, 6 éve, a halála óta semmi sem sikerül és csak rosszabb és rosszabb döntéseket hozok kármentés címén. Ha pedig elindulok esetleg egy jobb irányba, akkor bassza meg az ég, ha kell eltörik a lábam, de nem mehetek!!!!! 

No, ez kurva hosszú lett és a lényeg elsikkadt. Nem tudom... picit olyan, mint mikor filmet nézünk és szeretnénk, ha ez lenne a valóság és mi lehetnénk a szereplők. Az enyém egy iszonyatosan ratyi film és baromira szégyellem, hogy a nevem adtam hozzá.

Nem akarok élni. Nem akarok. Nem tudok. Ez az örökös árnyboxolás, a körülöttem kavargó fekete massza... bár beszippantana végre! S ugyan konkrétan nem öltem még nyilvánvalóan meg magam, gyakorlatilag azzal telik az egész napom, hogy úgymond visszatartsam magam ettől. A sok-sok óra pedig, amit kanapékon töltöttem, mindössze arra volt jó, hogy tudjam, van bennem egy gyerek, nagy, bogár szemekkel, sírásra görbülő szájjal, és iszonyatosan régóta várja, hogy megmutassam neki végre, hogy ÉLNI JÓ, ÉLNI SZÉP, ÉLNI VAN ÉRTELME! Ő, mármint a kislány egyébként egy csatornafedél alatt lakik (?????). Mindig ott sír és nem akar feljönni. Nem érti, hogy enélkül esélye sincs többet látni az életből. Egyszer, a legutóbbi terapeutánál kb. 6 hónap után eljutottunk oda, hogy egy furcsa tudatállapotban (nem tudom megmondani, hogy mi volt), kettéváltam. Voltam én a felnőtt, és volt a kislány. Rányitottam a fedőt. Azt a rettegést el nem lehet képzelni, ami ott volt. Reszkettem a babzsákfotelben (szerintem erről már korábban írtam egyébként) és a pszicho kérésnek megfelelően ugráltam a két szereplő között. A kislány teljesen nekilapult a falnak, még a tenyereit is odatette az arcához, hogy egy szikra fény nem sok, neki annyi sem kell!!!! Félelmetes erő van abban, ahogy rázza a fejét mindenféle hit nélkül! Olyan, mintha süket lenne és nem hallaná, amit mondok neki. Most én mégis mi a francot kezdjek vele? Mit tudnék én mutatni neki, ha még csak rám sem néz?

Ha ezt jóra tudnám használni (azt a félelmetes erőt), akkor lényegesebb több okot látnék itt kardozni, de nem megy. Borzasztó ezt a kiscsajt elviselnem, mert nem tudom megadni neki azt, amire vágyik és ha csilliótrillió forintot tapsolok el kanapékon fetrengve, akkor sem lesz semmi más. Mert ha igen, akkor annak már meg kellett volna történnie. Sok mindenre basztam el pénzt, de azt is biztos, hogy abból is kecót tudnék venni, amit terapeutákra szórtam el, oszt nincs semmi hatás. Nem kerültem közelebb magamhoz, a boldogsághoz, a nyugalomhoz. A jóhoz!

Mert annyira szeretnék jó lenni! Esküszöm, hogy bármit megadnék, ha jó lehetnék! Már nem akarok kiváló lenni, beérem a megfelelővel is, csak kerüljek át a Mardekárból legalább a Hubrabughoz!!! Csak, csak mondja meg valaki, mit kell csinálni és megteszem!!! Tényleg jó akarok lenni! Jó ember! Jó nő! Jó társ! Jó anya! Úgy cakk-pakk jó szeretnék lenni. Vagy legalább megfelelő.

Bakker, hány ember lakik bennem!!!!???!!!! Kettő biztosan (a pityergő kiscsaj meg a rejtőzködő védelmező), s egyébként az utóbbi miatt élek még. A kislány ebben nem játszik szerepet, mert ő annyira fosik mindentől, hogy még velem sem beszél... ami azért nonszensz, tekintve, hogy ő én vagyok... na mindegy... (lehet még a szánalmasságot fokozni?)

Szóval amiatt a nő miatt élek, aki 6 éve rejtőzködik. Közben meg visszatart. Már csak ennyit tesz értem. Visszatart. Olyan érzés, mintha hirtelen átvenné a testem felett a hatalmat és kész, megáll a mozdulat. Nem hallom őt magamban vagy ilyesmi, csak teszem azt felpillantok az infúziós flakonról és észreveszem, hogy süt a nap. S amellett, hogy fáj, hogy én be vagyok zárva és iszonyúan magányos vagyok és tűrhetetlen a szeretetéhségem, a nő azt súgja ilyenkor, hogy lesz jobb. Egyszer! Nem tagadom, már kurvára türelmetlen vagyok. Egyik sírós, alprazolámos lázálomból zuhanok a másikba és várom az érzést, hogy "Élni akarok!". Nem, nem úgy hogy saját magam suttogom és közben olyan egyedül vagyok, mint az ujjam, hanem.... nem tudom. Igazából nem is tudom, hogy milyen az olyan élet, amiben nincs félelem és szorongás. Vágyom valamire, amit még csak elképzelni sem tudok. De esküszöm, ha csak egy évet élhetnék így, az összes többit beáldoznám. Mindig az kéne, ami nincs... persze! Úgy hiszem, ha végre valahogy jóvá tudnék válni, akkor minden más már jönne magától. Jónak kell lenni! Jó szeretnék lenni! Komolyan!

Muszáj lenne kimennem a lakásból, tudom. Nagyon veszélyes, hogy itt vagyok és folyton egyedül. Amilyen őrült vagyok, még az is lehet, hogy átcsattogok a szomszédba mamuszban és megnézem a Zoolander 2-t. Ilyenkor gondolom nincs nagy tömegnyomor. A sötétben meg nem lát senki! Ez is bammeg! Társra vágyom, meg hogy szeressenek, de rettegek attól, hogy megmutassam magam bárhol/bárkinek. Micsoda ökörség azt hinni, hogy bekopog majd a Megváltó az ajtómon. Fúúúúúúúúúúúúúú....most mondja bárki, ha meri, hogy nem érett meg egy-két kurva nagy maflás nekem!!!!!!!!!!

(Lehet egyébként ekézni engem, ha valaki úgy érzi, hogy én nem adok bele apait-anyait, de hagyjuk azt, hogy "jó dolgában nem tudja már mit csináljon" és ehhez hasonló faszságok, mert az ilyeneknek ajánlom szíves figyelmébe a Maslow-piramist, ami alapján egyértelmű, hogy kizárólag a fizikai szükségleteimet tudom kielégíteni. A következő a biztonság és én ezen a lépcsőfokon reszketek 38 kibaszott éve, úgyhogy nem hinném, hogy "jódolgomban" kínlódnék. Ráadásul ha nincs alap, akkor nincs semmi sem, ezek egymásra épülnek.)

Hát telefostam sületlenségekkel ezt a baszós naplót. Fasza. 

Egy bari-mondást is szeretnék megörökíteni: "Ezeket meg vidd a faszba vagy kidobom őket a picsába!"

(Igen, nem csak úgy tűnik, hanem valóban akad 1-2 barátom, de ettől még magányos vagyok, a kettő kurvára nem zárja ki egymást)

Címkék: Tökre nem :erotikus Agyalós Busongós

A bejegyzés trackback címe:

https://neurotikuss.blog.hu/api/trackback/id/tr1008492286

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

C8H10N4O2 2016.03.26. 16:50:31

Tudod, én alapból irtózom attól, ha valaki hozzámér. Ösztönösen összerezzenek, elhúzódom, feszengek, meg minden (OK, szex közben azért ezen túl tudok lépni:), de a társamon és a gyerekemen túl gyakorlatilag nincs ember, akivel szívesen kerülnék fizikai kapcsolatba.
Téged viszont most nagyon szívesen átölelnélek, mert csak.
Azt hiszem, kedvellek.
Köszönöm, hogy nem tetted meg a `Viszlát`-poszt után.
Te elképesztően erős vagy, nagyon tisztellek a bátorságodért és az őszinteségedért. A fejeddel sincs semmi baj. Más sem látja ennél tisztábban magát, én speciel ennek az 50%-ára is büszke lennék...
süti beállítások módosítása