Azért érdekel nagy hirtelen a téma, mert tegnap meglátogatott a két legjobb barátom és a másodiknak sajnos eléggé össze van törve a szíve. Tanácsot adni nem tudok, hisz magam is a híg fosban tapicskolok, de rendesen kiakadtam!
A második legjobb barátom kb. 1,5 éve jött össze egy 3 gyerekes nővel s azóta - bár nem költöztek még össze - jóban-rosszban mellette (mellettük) áll/állt. A terv szerint most tavasszal kerestek volna közös albérletet, a barim felvállalta a három gyerkőcöt is, de a nő valamiért képtelen megbízni benne s csak azért, mert még nem talált kérót, szerinte nem veszi eléggé komolyan a kapcsolatukat, Nem számít, hogy a kis hülye eljárt vele az ügyvédhez, támogatni őt a gyerekelhelyezési perben, nem elég, hogy a saját albérletében inkább a földön aludt, csakhogy a nő lóbaszó kölkeinek jó legyen... tulajdonképpen nem volt elég SEMMI!
A hét elején a barátomnak tele lett az összes töke a világgal és elment 2 napra vidékre. A nő felhívta telefonon, s csak annyit kérdezett, hogy otthon van-e. Ő közölte, hogy nem, de mást nem tudott hozzátenni, mert a nő lecsapta a telefont. A haver meg arra ment haza, hogy egy cetli kíséretében "Ha majd komolyan gondolod, akkor beszéljünk!" - a lakáskulcsa és a karácsonyi ajándéka le van téve a komódra.
Eléggé fancsali képpel ült a konyhámban, de nem igazán tudtam mivel vigasztalni. Nem tudtam választ adni neki arra, hogy mit kellett volna még csinálnia és hogyan tudta volna ennél még komolyabban venni. Tiszta röhej látni a másik ellenpólust, ha belegondolok!
A Sváb soha nem tett "értünk" semmit, sosem volt kitartó, inkább eldöntötte, hogy nem egy rendszerben gondolkodunk (s ez a világon a legrosszabb, és nem lehet elviselni, így építeni sem rá semmit!) és beszerzett maga mellé egy olyat, akivel közös rugóra jár az agya. Az más kérdés, hogy közben lassan, csendben de teljes bizonyossággal alkoholista válik belőle, ugyanis a szexuális energiáit piával fojtja le. Amikor ezt nekem elmesélte, csak pillázni tudtam. Hogy hiheti egy ember, hogy boldog életet élhet valaki oldalán, ha közben ébredéstől elalvásig piát kell tölteni magába, hogy ne durranjon szét az agya/farka?
Mi vagyunk tehát az egyik pólus, ahol én idegesítően megfelelni vágyó vagyok, a másik oldalon meg áll a barim, aki állítólag nem veszi a kapcsolatát elég komolyan! Ő is, csakúgy, mint én, meg akart felelni igazán és teljes mértékben! Minden tőle telhetőt megtett, hogy a nőnek és a gyerekeinek a lehető legjobb legyen. Folyamatosan azon dolgozott, hogy egy családot alkothassanak, a legkisebb gyerek már "apu"-nak szólítja, erre a picsa elzavarja, csak mert 3 hét marakodás után elment a szerencsétlen 2 napra vidékre.
S akkor felmerül bennem a kérdés: TÉNYLEG OLYAN ELHAJTÓSAN IDEGESíTŐ, HA AZ AZ EMBER, AKI SZERET MINKET, ÚGY AKAR VISELKEDNI, HOGY NEKÜNK JÓ LEGYEN?
Mitől veszi komolyan egy ember a kapcsolatát? Mi kell ahhoz, hogy a másik elhiggye, ő kell nekünk? MIÉRT NEM MŰKÖDIK AZ IDILL CSAK JÓBAN, DE ROSSZBAN MEG KURVÁRA NEM?
Ismét utalnom kell Kenre és magamra. Több, mint 4 éve ismerjük egymást, de egyetlen egyszer sem harcolt még értem és ki sem tartott mellettem, de ő állítja, hogy nincs igazam, mert ő a világon mindennél jobban szeret, de velem nem lehet együtt élni, mert másképp gondolkodom, mint ő. Együttélés nélkül viszont nem lehet a kapcsolatot állítólag kapcsolatnak nevezni, ő meg amúgy is kapcsolatfüggő, ezért él együtt Barbie-val. Lehet ugyanis, hogy nulla szex van az életében, de szerinte urban legend, hogy a pasiknak a szex a legfontosabb egy kapcsolatban. A Sváb szerint szex nélkül is lehet harmonikusan együtt élni, ha másképp nem, hát úgy, hogy keres az ember magának egy pinát vagy faszt, akivel elhancúrozgat, hogy otthon mosolyogva lehessen legózni.
Na most! Fasztalanka, ha csak annyi a dolga, hogy imádjon, jöjjön amikor rámér, dugjon és rosszalkodjon, aztán viszont egy ligth-os farokfürdetés után hazamehet a húgihoz, akkor roppant boldog!! Teljes az élete, férfinak érzi magát és az ebből fakadó felhajtóerőt ezerrel pumpálja a kis Pinátlannal lévő kapcsolatába. Gyönyörű, mondhatom! Ameddig csak arról szól a történet, hogy hepaj van, de amúgy mindenki külön éli a szaros kis életét, addig szerethető vagyok, addig kellek, addig minden nap ki kell vernie rám a farkát. Akkor viszont, amikor össze kellett volna csiszolódnunk, amikor be kellett volna bizonyítani, hogy komolyan gondolja és kitart mellettem nemcsak a jóban, hanem a rosszban is... hát hogy is fogalmazzak? Csúfos kudarcot vallott ám A FÉRFI!
S ha megnézem a barátom oldaláról, nála pont fordított a helyzet, illetve lehet, hogy ugyanaz. Mert bizony ő is belement a kapcsolatba ezerrel és mindig az volt számára a fontos, hogy boldoggá tegye azt az embert, aki mellett letette a voksát. A nő mégis úgy éli meg, hogy nem vette eléggé komolyan a kapcsolatát. Ha Ken fele annyi energiát rakott volna belénk, mint a barim a saját kapcsolatába, akkor basszátok meg lehet, hogy már totyogna a kis vörös pinás mellettem... de hát mindenki másképp látja a dolgokat. Mindenkinek más az "elég" és a "kevés", és ahányan vagyunk, annyiképpen látjuk és ismerjük el (vagy nem) a másik erőfeszítéseit.
Azt nem értem csupán, hogy mikor vált ennyire eldönthetetlenné, hogy ki mennyit lapátol? Mikor borultak meg a nemi szerepek annyira, hogy senki sem tudja, mit és hogyan kell csinálnia ahhoz, hogy legalább pár évig flottul működjön a szerelem? Mikor lett divat szex nélküli kapcsolatokba belemenni azzal a felkiáltással, hogy majd úgyis találok egy hülyét, akit megkúrhatok? Ez lenne a flancos XXI. század?
Mikor mondhatja el valaki magáról, hogy "én mindent megtettem!"? Mi kell ahhoz, hogy egyforma szemszögből lásson két olyan ember, aki állítólag szereti egymást? Hogy működik a közösen előre, ha már a megfelelés is terhes a másiknak?
Kurvára nem értem én ezt a mai világot... nem értem, hogy mi a baj velem/velünk? Rendben, beteg az agyam - a Sváb szerint - és velem lehetetlenség együtt élni, de mély tisztelettel kérdem, hogy mi a fasz van akkor, ha ÉN NEM IS AKAROK EGYÜTT ÉLNI senkivel a klasszikus módon? Mert mondjuk elfogadom ezt a címkét, hogy nekem annyira beteg gondolkodásom van, hogy alkalmatlan vagyok erre? Ja... hogy ha erre alkalmatlan vagyok, akkor mindenre? Ha nem lehet velem együtt élni, akkor tényleg egy lecsupaszított muff vagyok már csak, akihez fel lehet ugrani hetente kétszer feltöltődni pár óra alatt?
Mikor vesszük komolyan a másikat? Mikor tudjuk megugrani már azt a kibaszott mércét mi, akik úgy gondoljuk, hogy boldoggá akarjuk tenni azt, akit szeretünk? Mi vagyunk kisebbségben, ez tény, de hát akkor is... anyátok picsáját nektek, akiknek soha semmi nem elég! Anyátok picsáját nektek, akik mindent készen akartok kapni és nem vagytok hajlandóak egy kicsit sem dolgozni! Anyátok picsáját nektek, akik szerint MI NEM VESSZÜK KOMOLYAN A DOLGOKAT!
16:30 Egyébként egyáltalán nem vagyok ideges. Elmentem a legjobb barátommal shoppingolni, egy csomó mindent vettem, aztán kajáltunk egy finomat, gyakoroltuk a táncot és az egész közben marha sokat nevettem és jól éreztem magam. Megkérdeztem őt egyébként, hogy tényleg beteg-e az agyam, mert hát ő mégiscsak 16 éve mellettem van jóban/rosszban. Azt mondta, hogy az tény, hogy ha bajom van, akkor arról nehezen beszélek, ha pedig kierőszakolják belőlem idő előtt, akkor a nőstényördög kutya fasza hozzám képest, de kategorikusan cáfolta, hogy az agyam beteg lenne. Szerinte pont olyan vagyok, mint a nők zöme, ami azt jelenti, hogy a klasszik "Mi a baj?" - kérdésre benyögöm a halálos "Semmi!!!"-t. Azt is mondta, hogy nálam meg kell várni, amíg magamtól hajlandó vagyok egy problémáról beszélni, máskülönben képtelen vagyok a konstruktivitásra, ugyanakkor mérhetetlenül sok szeretet is van bennem és kifejezetten jó tulajdonságnak véli azt is, hogy odaadó és gondoskodó vagyok. Még azt jegyezte meg, hogy valóban gondjaim vannak a bizalommal. Arra a kérdésre, hogy szörnyű-e velem és a beteg agyammal együtt élni, azt válaszolta, hogy ő alapvetően imádta. A szakításunk előtt nagyon rossz volt (nemcsak neki, nekem is), de szerinte nem kell nagy cécó körülöttem, csupán egyetlen fontos dologra van szükség: BIZTONSÁGBAN KELL ÉREZNEM MAGAM! Nálam tényleg szó szerint értendő a jóban-rosszban, ugyanis ha én szeretek valakit és meg is bízom az illetőben, akkor bekapom helyette a golyót és felapríthat a hátamon az illető egy komplett erdőt is, én szilárdan állok! Ha viszont nem érzem magam biztonságban, akkor nem tudok szeretni sem és akkor valóban és tényleg nyűg lesz velem minden perc, mert nem hiszek el semmit sem annak, aki eljátszotta a bizalmamat - ergo nem jut velem egyről a kettőre. A barátom szerint megvan bennem a hajlam a drámázásra is, de szerinte ez nem több, mint bármely más nőnél, vagyis ez szintén női dolog, nem személyes. Ahogy ugye mi nők meg is gondolhatjuk magunkat és ezért meg is szoktuk!
Nagyon bírom a legjobb barátomat! Pontosan érti a szavaimat, de ha mégsem, akkor tud kezelni és olyan kérdéseket tesz fel, hogy megértsen, illetve köntörfalazás nélkül megmondja, ha bunkóparaszt voltam vagy elkúrtam valamit. Indulat és ítélkezés nélkül! S ami a legfontosabb, ha épp azt közli velem, hogy a világ legnagyobb sutyerákja vagyok esetleg egy adott szituációban, akkor sem lép el mellőlem! Ott áll töretlenül, hajtogatva, hogy sutyerák vagyok! De tartja a hátát! Azért tartja, mert tudja, hogy ha ő dőlne el, akkor meg én állnék ott megingathatatlanul. A két legjobb barátomért bármikor tűzbe tenném a kezem! Tehát az sem igaz, hogy alapvetően képtelen vagyok bizalmat szavazni! Elismerem, hogy nem mérem bő kézzel sem a szeretetem, sem a bizalmam és alapvetően tényleg úgy élem az életem, hogy mindent azért csinálok, hogy mások, a másik szeressen, de könyörgöm, ez akkora bűn? A mai önző, taposós világban miért kellene szégyellnem magam azért, mert én meg szeretnék felelni azoknak, akikkel kapcsolatba kerülök? Lehet, hogy túlzásokba esem, elismerem! Lehet, hogy olyanoknak akarok megfelelni, akik nem érdemlik meg, de akkor is... nehogy már emiatt kelljen rosszul éreznem magam a bőrömben!
Aki csak ezen blog alapján ismer, az esetleg azt képzelheti, hogy én egy kibaszott nagy szájú, folyton káromkodó, magának mindent kikönyöklő ember vagyok, a valóságban azonban pont az ellentéte az igaz rám. A végsőkig próbálom kerülni a konfliktust, mert ha beleállok, akkor általában átmegyek állatba (részben azért is, mert sokáig nyomom lefelé a szart). Nem nézek olyankor már sem Istent, sem embert, egyetlen dolog motivál: Ne én kerüljek ki a szituációból vesztesen (megverve, megalázva, megsértve). A barim szerint felettébb furcsa, de ettől még totál igaz, hogy minél inkább élvezi valaki a bizalmam, annál kevésbé nyomom el vele szemben a fájdalmam. A gyakorlatban egyébként ez azt jelenti, hogy ha szeretek valakit és bízom is benne, és még biztonságban is érzem magam mellette, akkor megengedem azt a luxust, hogy akár leüvöltsem az illető fejét (Az olyan emberrel szemben, aki nem élvezi a bizalmam, még akkor sem merem, ha történetesen baszottul le kellene üvölteni a fejét!). Ők és kizárólag ők a szelepeim, amin keresztül a feszültség eltávozik belőlem, ám ez korántsem jelenti azt, hogy ezeket az embereket (nagyon-nagyon kevesen vannak) kizárólag erre használnám, sőt! Ők azok, akik mindemellett A VILÁGON BÁRMIT KÉRHETNEK TŐLEM, MERT HA RAJTAM MÚLIK, AKKOR MEGSZERZEM, ELÉREM, MEGCSINÁLOM! Nincs lehetetlen és nem kérdés, hogy ha csak egy szelet kenyér van a háznál, akkor félbevágom vagy harmadolom. TUDJÁK, HOGY HA ESIK, HA FÚJ ÉN OTT VAGYOK/OTT LESZEK NEKIK ÉS VISZONT!
No, hát ezek mennek, meg a bárányfelhők, amúgy meg sok-sok béndzsázás után ma már a csípőnket is riszáltuk csa-csa-csa közben, mert megy! Igen, megy a csa-csa!!!! :) :) :)
