Kezdek leesni a lábamról, de most olyan igazán. Lassan, de biztosan. Vannak sejtéseim, ezeket a főnökömmel meg is osztottam és a legnagyobb bajom az, hogy nem legyintett, mint máskor, hogy "Ugyan már, rémeket lát!", hanem csak ráncolta a homlokát.

Egyenlőre nem írok le semmit, mert azzal csak erősítem a gyanúmat, de gondolom elég, ha megemlítem, hogy szó szerint 3 napja nem alszom. Egyetlen percet sem sikerült, pedig nagyon fáradt vagyok. Végtelen hosszúnak tűnik most a hétvége, mert nem érzem, hogy lett volna és elmúlt volna. Egyben van nagyon minden, ráadásul a fáradtság nyomot hagy rajtam, de dulván! Félrenyúlok, kiejtek a kezemből dolgokat, nekimegyek bárminek, magamra borítok akármit, szóval olyan igazi nyominger béndzsaság vagyok és ez egyszerre tölt el rémülettel és bosszant mérhetetlenül.

Ebben az állapotomban nem érzek erőt sem a talpon maradáshoz, sem a húzáshoz, sem semmihez. A tánc megvolt, de rosszul ment, ráadásul most már a rumbát is tanulni kell, holott még a csa-csa-csa is messze tré kategória. Pénteken kellene mennem az első igazi vezetés órára, de most valahogy annyira távolinak tűnik. Ha nem tudok aludni, akkor kurva messze van még... és biztos, hogy nem leszek képes teljesíteni semmit sem.

Most viszont már készülődnöm kell a melóba... ehh... annak azért örülök, hogy hacsak nem tettek megint szopórollerre, akkor ma kész lesz a konyhám!!!!!!