Hazaértem, annak ellenére is, hogy a troli lerohadt és azt hittem, hogy szénné égek a körúton.
Mentem-jöttem és azonnal észrevette rajtam a változásokat. Először is a ruha. A piros, "forgalomkorlátozós". Kérdezte is, hogy "Ez az a ruha?".
Nagyon kapkodva meséltem el az elmúlt két hetet, a bulizást, a Svábbal történő dugásokat és Bondot. Őszintén mosolyogva kapkodta a fejét.
Elmeséltem a hétfőt-keddet a Svábbal, elmondtam a mondatát, amivel szétgyilkolt, és suhantam is (volna) tovább, de ő sajnos megállított. Volt egyfajta arckifejezése, mikor megismételtem, hogy miután - saját bevallása szerint - élete legnagyobb orgazmusát élte át velem, szolidan megkérdezte, hogy mikor van peteérésem? Na, férfiak, ez a libidógyilkos kérdés...
Nagyon érdekelte, hogyan éltem meg ezt én érzelmileg és roppant sok keresztkérdés után fogadta csak el, hogy azon túl, hogy jaja... bassza meg a kurva anyját a Sváb, mert egy tapintatlan fasz, tulajdonképpen köszönöm, de jól vagyok. Aztán már Bondról akartam beszélni és csak róla, de mindig visszatért a Svábhoz, amit nem is értettem. Biztos akart lenni benne, hogy nem hazudok önmagamnak, teszem azt újfent beleszerettem, de mikor ezt kérdezte, olyan bárgyú röhögés fogott el és az egész testbeszédem annyira elutasító lett, hogy megválaszolta magának a kérdést. Beszéltem a dugásainkról, hogy mennyit változtak és milyen másak lettek, sokkal intimebbek és ez szuper, de leszögeztem azt is, hogy ennek ellenére én élek a nyomoromban, mint a hal a vízben és számomra is meglepő, de 4 év után először nem jár folyton a Sváb a fejemben. Nem érdekel, hogy mit csinál, kivel csinálja, milyen az élete... egyszerűen eszembe sem jut. Mert kiszorítja őt Bond teljesen. Gyakorlatilag megint együtt élünk és élvezem.
A terapeuta megfogta ezt a parancsolgatósdit a Svábbal, meg hogy azt találtam mondani, hogy úgy érzem, most először ő sokkal jobban oda van értem, mint én érte... és megkérdezte:
- Élvezed ugye?
- Nem, nem különösebben.
- Ne már!!!!! Ne hazudj magadnak!
- Nem az "élvezem" a jó kifejezés arra, amit érzek. Azt hiszem, szórakoztat a helyzet.
Ennek nagyon megörült a terapeuta, aztán persze jött a korbács, mert azt is mondta, hogy a Svábbal nagy valószínűséggel nem lesz könnyű "leszámolnom" és sanszos, hogy csak akkor múlik el részemről ez az őrület, ha beleszeretek valakibe. Ijesztően borzalmasankimondhatatlanulszéttépősen vonzódunk egymáshoz bassza meg!!!
S ugye megint itt van Bond, akit egyszerűen IMÁDOK! Néha persze utálom a mocskos pofáját, de alapvetően nagyon-nagyon kedvelem. Lehet. hogy nem sokat találkoztunk személyesen, de mindig itt volt nekem a gépben, és ha épp a gödör alján fetrengtem, akkor sem hagyott cserben (pl. nem alázott meg azzal, hogy kiröhög, amikor elmeséltem neki, hogy ilyen pozitívkodós dolgokat hallgatok!). Valahogy ösztönösen megérezte mindig, hogy mire van szükségem és az is fix, hogy kurvára vonzódunk egymáshoz.
Ugrálgattunk a két faszi között, és sok mindent mondott nekem a terapeuta a Svábbal és Bonddal kapcsolatban is. A feladat most az, hogy igenis valahogy vegyem rá Bondot, hogy találkozzunk, hogy kiderüljön végre, hogy az a kémia, ami kezdetben nagyon erősen vibrált, megvan-e még. Arra is buzdított, hogy ha igen, akkor feküdjek le vele, tapasztaljam meg a szexet mással és máshogyan... szóval fel van adva a lecke.
Az utolsó 15 percben pedig előjöttek azok a dolgok, amiket igyekeztem titkolni előle: a problémákat az öreggel, azt, hogy emiatt gyakorlatilag már élőhalott vagyok és nem eszem, valamint bevallottam azt is, hogy időnként gyilkolási kényszerem van, ami után azonnal lelkifurdalást érzek. Elmagyarázta, hogy engem "áldozatnak" szocializáltak, hiszen apám egy vadállat volt, anyám meg sosem védett meg, és gyerekként teljesen egyedül kellett megbirkóznom mindegy egyes traumával, s ezért lett olyan a személyiségem, amilyen. Megértettem, hogy foglalkozni kell vele, hogy nem fojthatom le ezeket, és meg kell tanulnom nemet mondani. Ez egyébként a házi feladatom. Azt mondta, hogy ha hangosan egyenlőre még nem merem, akkor legalább magamban mondjak nemet időnként bizonyos helyzetekben, és figyeljem, hogy mit érzek.
A feladat tehát az, hogy próbáljak legalább agyban időnként nemet mondani. Azt ígérte, hogy meglepően jó érzés lesz, és egyáltalán nem azt hozza majd magával, amitől rettegek. Izgatott lettem, de egyből mondtam is, hogy már a puszta gondolattól labdává zsugorodott a gyomrom. Ő meg próbálta elmagyarázni, hogy egyszerűen ezt belém verték, szó szerint és ököllel, hogy az van, amit a másik mond vagy akar, és hogy egyébként pont emiatt vagyok ennyire jól alkalmazkodó meg készséges. Igazi kaméleonná váltam, és igaza van abban is, hogy elég belépnem bárhová, pillanatok alatt fel tudom mérni, hogy hogyan kell elvegyülni. Kemény munkával azonban rá lehet venni a bujdosó énem, hogy ne osonjon folyton a házfalak mellett, hanem húzza ki magát és LEGYEN BÜSZKE! Ha másra nem, hát arra, hogy túlélte a poklot. Megint elmondta, hogy bárhogy sírok és nyüszítek, akkor is kurva erős vagyok, csak nincs önbizalmam, ami szintén nem teljesen igaz, mert van, csak lenyomom azt is, viszont mikor muszáj, amikor nincs más lehetőség, akkor mindig összekapom magam és elérem, amit akarok.
No, ez most egy elég zavaros katyvasz lett, de mindegy... NEM fogom átírni, meg csinosítgatni (most mondtam egy nemet, hurrá!!!!!).
