Alapvetően csak bevásárolni indultunk. Nálunk volt a lista és azt terveztük, hogy lepakoljuk a cuccost, majd egy fél órás pofavizit után ki-ki megy a maga útjára. Hát kurvára nem így telt a napom!

A gondozónőt (aki nagyon dolgos, ügyes és csak jót tudok róla mondani) a nyári konyhában találtam, éppen zokogott. Lemerevedtem, mert nem tudtam elképzelni se, hogy mi történhetett. Szerencsétlen percekig képtelen volt megszólalni, mert az az igazi idegből zokogás rázta...

Megöleltem, nyugtatgattam, s kérdeztem, hogy mi történt?

Ez a jóravaló asszony pedig megfogta a két kezem és azt mondta:

- Drága ... ! Nagyon megszerettelek téged, de én nem jövök ide többé vissza. Sok helyen dolgoztam, de ilyen furfangos emberrel még nem találkoztam, s én ezt nem bírom elviselni.

Amellett, hogy tökéletesen megértettem, természetesen az én szorongási szintem is az egekbe szökött, hiszen nem tudom, hogy októberben ki fog az öregre majd vigyázni. Emiatt - tiszta vicc bassza meg! - együtt ríttunk a nyáriban...

Hagytam, hogy kibeszélje magából az ideget, s csupa olyan dolgot mondott, amiről tudom, hogy igaz, hiszen nap mint nap tapasztalom a saját bőrömön.

Később felmentem az öreghez is persze... ott feküdt az ágyban, s teljes meglepetésként érte, mikor közöltem vele, hogy a gondozónő felmondott. Egyszerűen képtelen volt megérteni, hogy a viselkedése miatt előbb-utóbb mindenki menekülni akar a környezetéből. Hajtogatta, hogy ő mindig udvariasan kért, és sosem bántotta, ami egyébként igaz, de látszólag nem tudott mit kezdeni azzal, amit az exem és én is magyaráztunk neki.

Exem sokkal türelmesebb, hagytam eleinte, hogy ő beszéljen vele. Próbálta elmagyarázni neki, hogy ha valaki csapdos maga körül és "cüccög", az baromira nem jelenti azt, hogy "nem szólt semmit". Ezek mind véleménynyilvánításnak számítanak, és azt is elmondta neki, hogy az akkurátus szokásainak a miniméterre történő betartása iszonyatosan fárasztó. Megemlítette természetesen a pozitív visszajelzés fontosságát is, de az öreg elkezdett mindent hárítani, s igyekezett inkább a múltjáról beszélgetni. Exem ezúttal nem hagyta elkalandozni, s próbált kiszedni belőle konkrétumokat.

Mi zavarja ennyire tulajdonképpen? Miért ilyen ideges folyton? Mi az oka annak, hogy soha semmi nem jó?

Öregem hozott egy példát (miközben írom, már agyfaszt kapok!!):

- A sötétítő függönyt nem úgy húzza be a gondozónő, ahogy én szoktam.

Exem erre tök higgadtan:

- Értem. Járókerettel teljesen biztosan, gyorsan és zökkenőmentesen tudsz közlekedni. Ha úgy érzed, hogy a függönyt kizárólag te tudod úgy behúzni, hogy jó legyen, akkor miért nem teszed?

Öreg:

- Hát nagyon beteg vagyok, nem bírok felkeni mindenért.

Exem:

- Rendben van. Azonban ha valami ennyire zavar téged, akkor azért bizony kelj fel! Hidd el, hogy hosszú távon az ilyen "apróságok" kikezdik az ember idegeit, és lemerítik az energiáit, mert ez roppant fárasztó. Itt vagyok, s látom, hogy még az sem mindegy neked, hogy hova teszi le szerencsétlen a flakon vized.

Öreg közbevág:

- Igen, mert ahova ő akarja tenni, onnan nem érem el kényelmesen!

Exem:

- Ezt én megértem, de akkor miért nem helyezed el te magad a flakont oda, ahol szerinted kényelmesen eléred? Mert most azt csinálod, hogy olyan dolgokat kérsz, amiket még meg tudsz csinálni, s aztán közlöd, hogy az, aki segít, nem jól csinálja. Tényleg nem veszed észre, hogy ez mennyire fárasztó és milyen nagy mértékben rombolja a segítő önbizalmát és önbecsülését?

Öreg:

- Én igyekszem soha senkit meg nem bántani!

Exem:

- Tudjuk és elismerjük, hogy legendásan udvarias vagy, igazi úriember, de nem is ezzel van gond. Sokkal inkább azzal, hogy az örökös korrigálás miatt 5-6 alkalom után az ember elkezdni azt gondolni magáról, hogy "Most komolyan! Egy flakont sem tudok jól letenni?".

Nem fogom most itt az egész diskurzust leírni, mert egyenlőre úgy érzem, meddő az egész. Vagy fekszik mártír arccal az ágyban, vagy edz a járókerettel a nem tudom mire... s közben kritizál mindent. Valaki túl erősen zárta el a csapot (nem neki van kevesebb ereje); a pizsamanadrág túl bő, az alsónadrág (XL-es!!!!!) túlságosan szorít; a kenyér túl lyukacsos; a katéterzsák nincs pontosan a két lába között; a tejföl zsírtartalmát megemelte a Tesco és hát így az egekbe fog ugrani a koleszterinje; túlságosan süt a nap; most meg túl keveset... és így tovább, nincs megállás, csak mikor alszik. Bármilyen ételt teszünk elé, mindenre húzza a száját. Ezerféle újdonságot vittem neki, mert nagyon egyoldalúan étkezik, gondoltam az új ízekkel kicsit feldobom a menüjét. Hát kár volt erőltetni! A Pick szalámi nem jó, a selyemsonka nem jó, a vajkrém nem jó, a csülköt ő meg nem eszi, mert a koleszterinre ügyelnie kell, most már a joghurt sem jó, az alma sem jó... SEMMI NEM JÓ!!!!

A vicc az egészben az (IGAZÁBÓL KURVÁRA NEM VICCES), hogy elmondhatjuk ezeket neki 1000x, gyakorlatilag egyik fülén be, a másikon ki.

Eljutottunk oda, hogy döntenem kell, mert jelenleg nekem csak úgy lehet jó, ha közben megbántom őt (nem, egyáltalán nem verésre gondolok, hanem pl. a fenti beszélgetésekre, amiktől rendesen kiborul). Minél inkább ügyelek az ő testére és lelkére, nekem annál rosszabb. Teszem azt, hétfőn ettem utoljára a Svábbal...

Képtelen vagyok enni, annyira szorongok minden egyes nap, hogy megint mi lesz a problémája, megint mi borította ki, mi nem tetszik... s ott a másik oldal, hogy megmarad-e akár csak egy gondozó is mellette hosszútávon?

Ma is volt egyébként dráma, mert megkérdezte, hogy mikor megyek legközelebb, s mondtam, hogy jövő héten pénteken. Na, elkezdte ám nekem imára kulcsolt kezekkel a "huuhuuuu"-zást, amit nem is értettem, mire ő: "Olyan sokáig nem jössz? (1 hét!!!) De hiszen a hétvége még csak most kezdődik!" (voltam hétfőn, csütörtökön és ma is). Igen bassza meg, olyan "sokáig" nem megyek. Közöltem vele, hogy nővéremet és a családját tavasszal láttam utoljára, úgyhogy én holnap szépen lemegyek hozzájuk és ott is fogok aludni. Hát teljesen összeomlott, amit nem is értek... tényleg azt hitte, hogy minden nap ingázni fogok két város között, hogy meglátogassam, mint mikor még kórházban volt? Tényleg azt várja, hogy dobjam sutba az életem és minden szabad percem az ő ágya mellett töltsem? Azon meg konkrétan megsértődött, mikor emlékeztettem arra, hogy 2015.06.29. óta mindössze EGYETLEN napom volt, amikor nem kellett sehova mennem és semmit sem intéznem, ezért iszonyatosan fáradt vagyok, és nagyon-nagyon szeretnék pihenni, kikapcsolódni.

Nemrég, mikor végül hazajöttem, elterültem egy kád vízben. Próbáltam ellazulni, ami ahhoz vezetett, hogy valami iszonyatosan mélyről jövő, gyakorlatilag ismeretlen sírás tört rám. Csendes volt, fájdalmas, keserű és nem tudtam hosszú percekig abbahagyni. Csendes volt a hang is a fejemben, amely azt mantrázta, hogy "Nem bírom ezt tovább csinálni!!!". Nem is tudom, valahogy olyan halottnak tűntem saját magam számára. Tulajdonképpen már nem is pusztán sajnáltam magam, hanem konkrétan sirattam, mert tényleg őszintén mondom, hogy ebbe bele lehet pusztulni és én talán bele is fogok... Nem bírok ennyit magyarázkodni, vitatkozni és veszekedni.  Nincs már erőm... elszívta megint belőlem az összes energiát. Egyetlen csepp sem maradt bennem, csak egy üres héj vagyok.

Csupán abban reménykedem már, hogy ezek az apró lépések, melyeket a függetlenedésem miatt csinálok, segítenek túlélni valahogy. Nem vagyok hajlandó már ugyanis több mindenről lemondani. Nem fogom miatta a családomat elhanyagolni. Nem mondok le a hajdúszoboszlói pihenésről sem, mert szükségem van rá. És nem... nem hívom fel minden áldott nap!

Van egy barátnőm, akinek az édesanyja Parkinson kórban szenved. Pár éve - a rosszul beállított gyógyszeres terápia miatt - gyakorlatilag leesett a lábáról és képtelen volt ellátni magát. Barátnőm akkor csinálta azt, amit én most, s pont ugyanazon ment keresztül, mint én. Máig élesen emlékszem, hogy a végén már keményen piálva tudta csak elviselni a helyzetet, s arra is, amikor egyszer megállíthatatlannak tűnő könnyáradat közben megszorította a kezem erősen és könyörgő tekintettel hajtogatta: "Segíts! Kérlek segíts!"

Hát, azt hiszem itt az ideje, hogy felhívjam őt és aztán megszorítsam a kezét én is...