Nem is tudom, le merjem-e írni, hogy micsoda változások történnek velem, s ehhez képest mégis mennyire ugyanabban a körben forgok.
Először is a munkahely:
Sikerült találnom egy olyan helyet, ahol a munka rendkívül monoton, cserébe viszont gyakorlatilag nulla a stressz. Bemegyek, beülök a csajok közé, bekapcsolom a rádiót. Folyamatosan adják a munkát, de úgy, hogy "ha van kedved hozzá"... persze ez nem jelenti azt, hogy nem kell megcsinálni, csak nem ülnek az ember fején, és nem hajszolják. Saját tempó, saját technika, csak az a lényeg, hogy legyen meg. Mit kívánhat még az ember? Tetszik is, hosszú idő után először. Igazából nem kell alkalmazkodni sem máshoz, max. a kirendelt orvoshoz, de egy-egy ilyen telefon inkább felüdülés, semmint nyűg. Elmondhatom tehát, hogy annak ellenére is kellemes telnek a munkahelyen a napjaim, hogy a 40 + akármennyi órát 4 nap alatt nyomom le. Megfigyeltem azt is, hogy jobban vagyok ettől a hajszától, hiszen sem időm, sem energiám nincs arra, hogy az agyamban egymást kergető gondolatokkal foglalkozzam. Viszont! Péntektől vasárnapig megint nincs mit csinálnom. Illetve van, de ezek a napok sajnos még mindig csak nyomokban szólnak rólam és iszonyatos mértékben az öregről.
S akkor jöjjön az "öreg":
Valóban az. Belelépett a 90. évébe, s nagyon nehéznek találja a mindennapokat. Mindent nagyon nehéznek tart már. Világ életében pesszimista volt, s ez csak rosszabb lesz, minden egyes nappal. Ha süt a nap, akkor retteg, hogy böjtje lesz. Ha esik az eső, retteg, hogy beázik a tető. Nem részletezem tovább: semmi nem jó, ami van. Igen, megértem, szeretne még hosszú-hosszú évekig élni. Igen, megértem, hogy fél a haláltól. Igen, megértem, hogy rettegéssel tölti el, ha valami a megszokott ritmusból kizökkenti, még ha az csak egy szimpla vízóra leolvasó is. Ettől függetlenül viszont nem tudom elérni nála sehogy sem, hogy észrevegye: húz magával, és hiába próbálok ellenállni, a legjobb esetben is kihátrálok a konfliktusból és megadom neki magam. Ha rosszabb napom van, és megpróbálom helyre rakni az agyát, akkor viszont veszekedünk és az meg nem jó senkinek. Hiába válaszolok 100 kérdésre, mindig van egy 101. is. Minden válasz csak arra jó, hogy felvessen egy újabb "de"-t, vagy "ha"-t, vagy "és ha"-t... s megmondom őszintén, hogy kurvára nem tudom már ezt kezelni. Nem érdekel, hogy a naponta 1000x mért vérnyomás hogyan ingadozik, ahogy az sem, hogy a pulzusa miért alacsony vagy éppen magas. Egyszerűen nem érdekel! Talán szívtelen vagyok, talán nincs bennem kellő empátia... de van ám a mérlegnek egy másik serpenyője is kérem szépen! Nevezetesen, hogy ugyanazokat a kérdéseket kapom nap nap után és rongyosra beszélhetem a pofám, készíthetek összefoglaló leírásokat, adományozhatok tiszteletbeli orvosi címeket, másnap ugyanaz lesz terítéken. Megint. Mindig. Nincs olyan nap, hogy azt hallanám: "Fáj a lábam, ugrál a vérnyomásom, de olyan szépen sütött a nap! Nem találod te is csodásnak?". Egyszer, csak egyszer ne kellene ugyanazt végighallgatnom. Anyám mellett végigasszisztáltam már egy agóniát, s vele együtt majdnem rámentem én is. Ő azzal sokkolt, hogy - mivel beszélni nem tudott - megmutatta mit vár el tőlem. Nem volt még 60 éves sem, mikor meghalt, de a vége felé minden látogatás úgy zajlott, hogy a kispárnát az arcába nyomta és a kezemet meg rá, és nyomta. Küzdöttem, sírtam, és elmondtam neki, hogy "Anyu, én nem tudlak megölni, ne haragudj!", s aztán viseltem a következményt, vagyis, hogy befordult a fal felé, ellökte a kezem és tudomást sem vett rólam. Aztán itt van az öreg, a másik véglet, akinek viszont az az elvárása felém, hogy ki tudja meddig tartsam még életben. De nem ám akárhogy... minőségi életet szeretne. Olyat, amit ha megfeszülök, sem tudok véghez vinni. Ezért cserébe nem kapok egyetlen jó szót sem már hosszú hónapok óta. Semmi sem jó, amit csinálok. Minden kritika úgy kezdődik: "Nem akarok panaszkodni, de...", vagy "Nem akarok beleszólni, de...", esetleg "Nem azért mondom, de...", és ilyenkor az agyvizem azonnal ki akar törni a fejem búbján. Nyugodtabb pillanataiban folyamatosan próbálok a megmaradt józan eszére hatni, s látszólag sikerül is, de csak ideig-óráig. S tényleg nem tudom, egyszerűen nem tudom a megoldást! Igen, megtehetem, hogy nem foglalkozom vele... egy 24 órán keresztül! Aztán jön az újabb telefon és kezdődik minden elölről. Egyfajta Gyurcsók vagyok már magam is, aki erején felül és meggyőződése ellenére is próbálja küldeni az éteren keresztül az energiát. Nem adhatom viszont neki, csak a sajátomat. S nekem sincs túl sok, hiszen mikor és hol töltekezzem? A hét egyik felét hajnaltól késő estig munkával töltöm, a másik felét pedig neki szentelem. Főzök, mosok, takarítok, fát hordok, pedikűrözök, orvoshoz viszem, gyógyszerért futkosok és ott vagyok vele, hogy ne legyen egyedül. De ez sem elég, sőt, még csak nem is jó. Hát akkor hogy csináljam másképp? Lehet ezt egyáltalán úgy csinálni, hogy én magam ne haljak meg vele vagy előtte? Mert most úgy érzem, hogy valakinek el kell menni már kettőnk közül, mert ez a folyamat hosszú távon nem tartható fenn...
Magánélet:
No, ez az, ami gyakorlatilag nincs. A régi barátok szinte teljesen eltűntek, újak még nincsenek, s ha lennének is, nagyon nehezen tudnám beépíteni őket az életembe. A faszik egyáltalán nem érdekelnek, ahogyan a sex sem. Ebből építkezzél bazdmed!
Természetesen szeretném, ha lenne társam, lenne családom, de a fentieket elolvasva és az átélt tapasztalatokat mérlegelve nem sok esélyt látok egy tartós kapcsolatra. Arról nem beszélve, hogy folyamatosan kilépek a komfort zónámból, azért, hogy jobb legyen NEKEM, azonban amikor visszalépek, rá kell jöjjek, hogy kurvára nem komfortos, amit én annak hiszek. Lali, a focista múlt héten rendesen megmosta a fejem, kellőképpen ki is akadtam s gőzerővel beindítottam ezt a "nem nézek hátra" effektust, csakhogy!
Az exeim szépen lassan, de szinte napi szinten visszakúsztak az életembe.
"Tűzi1" szinte hetente jön hozzám látogatóba. Van babája, tényleg nem akar tőlem semmi "olyat", egyszerűen csipázza a köcsög búrám, aggódik értem és "rajtam tartja a szemét".
"Kiccsaládos" exemmel mióta ismerjük egymást, fura a viszonyom. Senkiért a földön meg nem tagadnám őt, hiszen a legjobb barátom. Együtt lovagolunk a hullámainkon. Ha öröm vagy bánat ér, akkor ő az első, akivel megosztom és viszont. A héten együtt mentünk el cigaretta leszoktatásra is, és azóta is egymást erősítjük. Ha sikeresek leszünk, talán leírom, hogy hol voltunk és mi a módszer lényege, de még nagyon pengeélen táncolunk ahhoz, hogy öntelten le merjem írni: Végre boldog nemdohányos vagyok! Az viszont szíven ütött, hogy ezen a leszoktatáson az egyik szünetben szó szerint elfutotta a szemeit a könny, amikor arról beszélgettünk, hogy ő milyen kanos, én meg mennyire nem kívánom a szexet. Nem csak úgy jött egyébként a téma, hanem a tréner adta meg az alapot, aki szinte egy az egyben úgy néz ki, mint az én "Bond"-om, csak kisebb és barna a haja. Bond Úr egyébként az én "megválogatom, hogy kivel bújok ágyba" exem. Szóval mondom a másik exemnek, hogy frusztrál egy kicsit a manus, mivel hasonlít "A Zemberre", ő meg egyből jött az ominózus mondattal s hozzátette, hogy kurvára nyomi lehet a faszi, mert azzal, hogy nem dugott meg, együl ő veszített. Erre én nevetve vontam meg a vállaim, hogy pont leszarom, merthogy baromira nem érdekel az egész szex téma, és itt lábadtak a szemei könnybe... átölelt és úgy súgta a fülembe: "Hol vagy? Olyan kár érted!!!! Tudnod kell, hogy mennyire jó szerető vagy!". Jólesett? Persze. Megmozgatta a libidómat? Baromira nem.
S itt van akkor ugye Bond, aki továbbra sem hajlandó találkozni velem (vagy ha igen, sem tudok róla, mert én aztán nem tukmálom magam), de naponta írja a mail-eket, és gyakorlatilag mindenről tudni szeretne. Természetesen úgy, hogy ha problémám van, akkor azt rögtön megoldja, ha pedig épp jó napom van, akkor röhög velem. Na most ez normális???? Főleg úgy, hogy állítólag én folyamatosan félreértem őt. Mi a faszt lehet félreérteni egy ilyen helyzeten? Virtuálisan a barátnője vagyok még talán most is... bár tény, hogy a napi 50 e-mailt sikerült leredukálnom, egyszerűen azért, mert kurvára nincs kedvem ehhez. Az meg csak hab a tortán, hogy abban a pillanatban, hogy mélyebb témákra terelődik a szó, ne adj Isten "ránk", rögtön bezárkózik és elhallgat napokra. Ezért nem kérdezem már meg, hogy mi a faszomnak ír, mi a célja? Mert akkor már "baszogatom" és azt roppantul gyűlöli. Nem kérdezek semmit s ahogy ő is, én is tömör mondatokban fogalmazok. Ettől viszont "tuti, hogy valami baj van", mert ez nem megszokott tőlem. Azt nem értem, hogy nem jut eszébe, hogy esetleg unom őt? Nem unhat meg az ember egy ilyen virtuális barátságot? Hogy a picsába ne? Nem látom soha, nem hallom a hangját soha... szerintem óhatatlan, hogy idővel ne váljék érdektelenné az egész személye. Ha azonban nem írok, eltelik ugyan pár nap, de ezidáig mindig befutott egy "Eltűntél. Minden rendben?" - szövegű e-mail, még akkor is, ha éppen ő volt az, aki nem válaszolt napokig. Szóval ezt a faszit egyáltalán semmilyen szinten sem értem.
S miközben próbálom megváltoztatni mindezek ellenére az életem és gyakorlatilag a semmiből felépíteni magam, az Univerzum, Isten vagy tudja tököm kinél futnak össze a szálak... szóval a lényeg az, hogy a "Szerető" címkével ellátott exem is épp a héten találta meg egy penen a közös képeinket és videóinkat. S nem árulok el azt hiszem nagy titkot, ha leírom, bizony itt nem kirándulós képekről van szó, mert mi olyanon nem voltunk, hanem szexről. Tömény, buja, gátlások nélküli baszások lettek megörökítve. Szóval megtalálta valami penen ezeket, s írt, hogy nekem kellenek-e (naná!), illetve, hogy ő megtarthatja-e (kit érdekel?)? Furcsa, ugye? Egyébként itt megint Lali, a focista lép a képbe, merthogy ő lesz az, aki a pent majd elhozza nekem, úgy, hogy fogalma sem lesz róla, hogy mit ad át éppen. Valahol ez a része vicces is... de annak fényében, hogy múlt héten megkaptam az ívet, hogy ne nézzek hátra, hát minimum érdekes, hogy pont most találta meg, s előzékenyen felajánlotta nekem, hogy ha kérem, akkor eljuttatja hozzám. S a legkínosabb az egészben, hogy a "Szerető" ex ugyanebben a levélben felajánlotta azt is, hogy ha szeretném, akkor nagyon szívesen megszereli nekem a WC-tartályt és a bojlert is.
Biztosan az én agyam forog betegesen, de nekem egyből egy ilyen Kovi-jellegű pornó ugrott be (mert régen bizony néztem ám pornót, ja!), hogy jön a szerelő, aztán... és akkor nem is nagyon szeretném folytatni. Ezt a felajánlást a magam védelmében teljes mértékben ignoráltam. Sem igent, sem nemet nem válaszoltam. Rettegek ugyanis találkozni vele. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy itt szerel a lakásomban egész nap az az ember, akivel életemben a legjobbakat dugtam, s aztán kézmosás és egy kávé után szépen hazamegy Miss Botanikához. Természetesen jogos lenne a felvetés, hogy hát ha túl vagyok rajta, meg ő is rajtam, akkor minek ez a fajta rettegés? Neki van nője, akkor dug, amikor akar, és jól ismerem, biztos vagyok benne, hogy marha jókat kefélt az elmúlt 7 hónapban. ÉN VISZONT NEM!!!! S vagyok annyira őszinte (mindent meg lehet tanulni), hogy nem csapom be saját magam: nem tudom, hogy a mostani nulla libidóm nem ugrik-e az egekig, ha óraszám itt matat a fürdőkádamban félmeztelenül. El sem tudok képzelni annál rosszabbat, minthogy a mély álmot alvó szexuális ösztöneimet felébressze. Bárki, de főleg ő! Nem tudom garantálni, hogy nem kezdenék-e finoma puhatolózni, hogy megdugna-e még? Nem tudom garantálni, hogy nem támadnám le abban a pillanatban, amikor belép az ajtón. Semmit sem tudnék garantálni vele kapcsolatban, csak egyetlen dolgot: a végén én sérülten kerülnék ki a szituációból. Ha elutasít, akkor azért, ha megdug és hazamegy Miss Botanikához, az éppen aktuális "ideális szerelméhez", akkor azért. Egyszerűen nem nyerhetek. Tudom, nem is szabadna így hozzáállnom, csak hát ismerem őt, és ismerem saját magam. Van egy nézése, amiből pontosan tudom, hogy elindult nála a vezérhangya. Ha pedig ehhez még megereszt egy mosolyt is, akkor akár a halálfejes címkét is ráragaszthatom, ugyanis kurvára veszélyessé válik rám nézve. A lényeg az, hogy nem, nem vagyok túl még ezen a részen, s csak az a szomorú az egészben, hogy mással meg már egyáltalán nem is merek próbálkozni (no, nem mintha vele igen!!!). Igen, ez a legjobb kifejezés, hogy "nem merek". Nézem magam a tükörben és olyan csúnyának látom magam, hogy el sem tudom képzelni, hogy bárki épeszű pont engem akarna megdöngetni. Azt meg egyenesen kizártnak tartom, hogy élő ember képes lenne engem megszeretni. Gecitartály viszont nem leszek. Senki gecitartálya nem leszek.
Azt hiszem, szépen rávezettem magam arra, hogy egyrészről bolhafasznyi önbizalmam és önbecsülésem sincs, másrészt képtelen vagyok az életemben jelen lévő konfliktusokat a helyükön kezelni. Harmadrészt pedig ez a Szolzsenyicinnel versengő írás ékes bizonyítéka annak is, hogy nem tudok kilépni ebből a körből és fogalmam sincs, hogy miért lyukadok ki mindig ugyanoda.
Mert nézzük csak, mit tettem, mióta Lali, a focista megmosta a fejem:
- Letettem a cigarettát. Egészen addig, míg újra el nem szívok akár csak egy szálat vagy egy slukkot, addig nemdohányzó vagyok. Mert hát mi más különböztet meg engem a dohányosoktól, ha nem az, hogy nem dohányzom?
- Elmentem zumbázni és ezt heti szinten kívánom beépíteni az életembe. Csetlettem-botlottam, ez igaz, ugyanakkor mozogtam, emberek között voltam és kurvára kiléptem a komfort zónámból, ami - ismétlem - baromira nem komfortos.
- Beiratkoztam egy varrás tanfolyamra, mert hiszem, hogy hasznos lehet ez a tudás. Fogalmam sincs, hogy van-e hozzá tehetségem, de már az a gondolat is örömmel tölt el, hogy egyszer talán képes leszek felhajtani egy nadrágot szakszerűen vagy legalábbis hobby szinten.
- Továbbra is haladok a decemberben megkezdett úton, vagyis napi szinten önfejlesztek. Lehet, hogy nem csinálom túl jól, de legalább csinálom. Ennek a - mások által gúnyolt - pozitívkodásnak tudom be a kedvező fordulatot munkaügyben, a bátorságot ahhoz, hogy megszabaduljak egy függőségemtől, illetve többek között azt is, hogy el mertem menni zumbázni.
Ennél több újdonságot azt hiszem nem is lenne szabad kívánni, mert egyszerűen nem tudnám befogadni. Nagyobb léptékekben nem tudok haladni. Ráadásul minden nap gyakorlom ezt a "ha nincs is önbizalmad, tégy úgy, mintha lenne" dolgot is, s éppen ezért nem igazán veszik észre a környezetemben, hogy micsoda vélt vagy valós démonokkal küzdök minden egyes nap. Amint kilépek az ajtón, felveszem a magabiztos álarcot és minden új szituációban eljátszom, hogy kurvára rendben van velem minden. Barátságos vagyok, megbízható, kedves és vicces, lehengerlően mosolygós, és árad az életembe a szerencse! Néha elgondolkodom azon, hogy vajon mi lenne, ha mindez nem színjáték lenne csupán? Lehet, hogy már minden álmom valóra vált volna... ehelyett azonban esténként bezárom magamra az ajtót, leveszem a maszkot és elkenődöm, hogy nem... ma sem lettem boldogabb. Vannak persze kivételek, s nem játszom meg pl. abbéli örömömet, hogy nem dohányzom, hogy tanulok zumbázni, hogy nem basztatnak a munkahelyemen. Örülök ezeknek a dolgoknak és nagyon nagyra értékelem mindegyiket. A gázcsőre is már csak heti 2x támad kedvem felakasztani magam, úgyhogy talán nem járok ezúttal rossz ösvényen! De mit keresnek az én ösvényemen azok, akik anno letértek róla? Miért jönnek az én utamon? Lali, te hírhedt focista, mondd meg nekem, hogy menjek az úton, ha időről időre utánam kiált valaki a múltból? Ne nézzek hátra? Ne válaszoljak? Vagy hogy a ferde faszba oldjam meg, hogy a kötések elszakadjanak? Egyáltalán miért köttetnek meg újra?
Uff... kiszakadtak belőlem a dolgok és azt hiszem, ha ezt rázúdítanám Lalira, talán nem is tudna hirtelen mit reagálni....
