... Nálad jártam. 

Késő éjjel lopóztam be hozzád, miközben mélyen aludtál. Az ágy végéből figyeltem, ahogy békaként elterülve fekszel, körülötted a paplan szét volt túrva. A párnám a szekrény mélyén lapult, mint mostanában mindig, s te elégedetten szuszogtál/horkantgattál. Kedvtelve bámultalak, bevallom. Szívesen hallgattam minden lélegzetvételed. 

Figyeltelek és közben gondolkodtam a sötétben. Mit tehetnék, hogy boldog légy? Számtalan ötlet merült fel bennem, mégis csendben maradtam. Semmiképp sem akartalak felébreszteni. Egyrészt, mert félő volt, hogy ijedtedben kinyírsz, másrészt pedig, mert úgysem tudnál nekem mondani semmi okosat. Egyszer azért csak odamentem Hozzád, amikor a hasadra fordultál. Nagyon óvatosan végigfuttattam az ujjaim a hátadon. Pont, ahogy szereted...

Azonban fészkelődni kezdtél, én pedig hátraléptem, mert féltem, hogy kinyitod a szemed. Ezért leginkább csak némán ültem a fotelben, s tényleg arra koncentráltam, hogyan tehetnélek boldoggá? 

Ahogy kezdett virradni, a nagy csöndben arra jutottam, hogy talán ez az, amire szükséged van. Hogy ne láss és ne tudj rólam. 

El akartam búcsúzni. Szerettem volna megpuszilni a hajad, a szeplős vállaid, de nem tettem. Némán hagytam el hajlékodat, nyomok nélkül. Kicsit még játszottam a macskákkal a hajnali derengésben, aztán végiggyalogoltam azon a bizonyos hosszú, homokos úton. Nem is néztem vissza. Minek?