Korán keltem, egy nyugtalan éjszaka után. Töröm a fejemet, keresem a válaszokat, a magyarázatot.
Mindeközben persze teljes természetességgel szürcsölöm a kávémat, egyrészt mert anélkül nem tudok már felébredni, másrészt a reggeli rutinban jól esik a csészényi 5-6 perc nyugalom. Bámulom a bögrémet és élvezem a számban a kesernyés-édes ízt, amit már annyira megszoktam.
Mert ez fontos! A megszokás.... ragaszkodunk bizonyos dolgokhoz, nem engedünk belőle. Ha mégis kompromisszumra kényszerülünk, akkor pontosan tudjuk, hogy miről mondunk le, sőt mi magunk határozzuk meg azt is, hogy mely összetevő nélkül vagyunk hajlandóak még meginni, s melyik az, aminek híján inkább nem kell a frissítő.
Az én reggeli kávém 1 dl-es csészében, két kis kávétejszínnel és 3 db édesítőtablettával tökéletes (ez lehet cukor is). Hosszú évek alatt szoktam hozzá, bárhol kínálnak, arra törekszem, hogy ezek az arányok nagyjából meglegyenek. Alapesetben az elvárásaim innen indulnak. Ismétlem: 1 dl-es bögrében két kávétejszín és 3 db édesítő.
Ha ezt ihatom reggelente, akkor elégedett vagyok, nem kínoz hiányérzet. Minden benne van számomra, amitől finom egy kávé. Még az is fontos, hogy a kotyogástól számított hanyadik másodperben zárom el a gázt a főző alatt. Tökéletességre törekszem. Figyelek arra, hogy a lehető legjobb kávét igyam. Minden nap.
Előfordul azonban, hogy vagy tejszín nincs itthon vagy édesítő, esetleg a doboz alján nincs egy tisztességes adagra való főzet. Ezekben az esetekben, bár tudom, hogy a tökéletest nem kaphatom meg, mindent megteszek, hogy kihozzam belőle a legjobbat.
Ha ez semmiképp nem lehetséges, akkor viszont inkább kihagyom az egészet. Nem rontom el a mindennapos szertartásomat azzal, hogy olyat fogyasztok, ami egyáltalán nem ízlik. Ha nem közelíti meg még a jót sem az innivaló, lemondok róla.
Namármost, ha ezt a gondolatot átvetítem a férfiakra és a kapcsolatokra, akkor elég hamar fel lehet fedezni a párhuzamokat.
A tökéletes férfi a fenti összetételű kávé. Megfelelő arányban tartalmaz mindent, amitől kedvtelve szopogatom a számban, ízlelgetem, aztán lecsorgatom a torkomon. Finoman szorongatom a bögrét, élvezem, ahogy melegsége átragad rám, kortyonként hörpölgetem, hogy minél tovább tartson. Az egész kávézás élménnyé válik.
Ha azonban nincs meg pontosan minden hozzávaló, vagy épp az arányok nem stimmelnek, esetleg muszáj a csészében hagyni a kanalat, akkor megiszom ugyan, de messze nem nyújt akkora élvezetet. Odalesz a bensőségesség, az érzés, hogy ezek az én kizárólagos pillanataim. Megpróbálom elhitetni magammal, hogy jó így is, végül is a koffeint megkapom, de hol van ez ahhoz, mikor még az ajkaimat is hosszú percekig nyalogatom, miután az utolsó cseppet is megittam?
Kompromisszumok nélkül azonban nem lehet élni, tehát vannak szintek, amiken még elfogadhatónak ítélem és lehörpintem a csésze tartalmát.
A tejszín - bár nagyon fontos - elhagyható. A kávé nélküle karakteresebb ízű, keserűbb, de plusz egy édesítővel tűrhető minőséget kapok. Hogy megelégszem-e ezzel? Természetesen nem, ám egy időre el tudom fogadni, magamban azt gondolván, hogy az első adandó alkalommal pótolom a hiányzó hozzávalót. Ha a tejszín a szex avagy az intelligencia, esetleg a humor a férfiban, akkor persze nem ilyen egyszerű a helyzet. De egy rossz szeretőből, amennyiben tanulékony, idővel jobbat lehet faragni, s nem kell mindenkivel Szolzsenyicinről diskurálni. Meg lehet szokni a kávét feketén is. Ez csak akarat kérdése. Ha tehát kihalna minden tejet adó állat, akkor viszonylag zökkenőmentesen tudnék hódolni a reggeli szenvedélyemnek. Időnként nyilván érezném a tejszín hiányát, de maradna egy édes, nosztalgikus érzés bennem, hogy "Hja... kérem, régen micsoda kávékhoz volt szerencsém, milyen jó, hogy ihattam még tejjel is!".
Megint más a helyzet, ha átmeneti készlethiányról van szó csupán, vagy csak az én vidékemen nem található tejtermék. Gyarló, egyszerű ember vagyok én is, tehát nem állíthatom teljes bizonyossággal, hogy egy idő után nem kezdenék keresni egy olyan helyet, ahol megkapom a tejszínt is. Nem feltétlenül minden reggel, hanem csak úgy néha-néha csábulnék el. Ebben az a veszélyes, hogy az ember hajlamos ezt is megszokni. Elfogadja, hogy otthon nincs ez vagy az, de különösebben nem zavarja, mert máshol hozzá tud jutni. Még egy kis pluszt is hoz ez magával, a tiltott gyümölcs, jelen esetben a "tiltott tej" izgalmát. Nem borítja hát a bilit, mert végül is jó az a kávé anélkül az összetevő nélkül is. A tökéletes piedesztálra kerül, s elég lesz belőle pár hetente néhány csészényi. A "máshol" ugyanis veszélyes. Nem lehetünk biztosak abban, hogy ott nem fogy el egyszer a tej. De még ha szerencsések vagyunk, és egy tehéncsorda tulajdonosa vezeti a kávézót, még akkor sincs garancia arra, hogy egyszer csak nem lesz romlott a tejtermék, amit a kávénkhoz öntenek. Az is benne van a pakliban természetesen, hogy az otthoni fekete fog gyanút, s egy reggel arra ébredünk, hogy a csészénkből tűzforrón belespriccel a pofánkba, meglehetősen sértődötten: "Nem vagyok elég jó? Neked még tejszín is kell, te cafka? Akkor húzzál oda, ahol megkapod. De ne sírj, ha végül ott is csak szimpla feketét ihatsz egy idő után!".
A tisztességes, az őszinte, a becsületes nyilván az lenne, ha az ember fogná magát, megköszönve elutasítaná a tejszín nélküli kávét, aztán pedig a kis motyójával elmenne oda, ahol a tökéletest megkapja (ha nem képes átszoktatni magát az éppen elérhető minőségre). Ehhez azonban bátorság kell, ami a kor előrehaladtával egyre kevésbé dominál. Úgy érezzük révbe értünk, s az a kis plusz, ami hiányzik, igazán semmiség ahhoz képest, hogy minden reggel gőzölgő nedűre ébredünk. Sokkal gyakrabban választjuk a könnyebb(nek tűnő) utat, vagyis a csalást, önmagunk becsapását. Vannak kivételek. Nem tagadom. Az igazi ínyencek nem állnak meg a "jó"-nál, az "elégséges"-nél, hanem addig mennek, míg a "tökéletes"-t meg nem találják. Útjuk azonban a legtöbb esetben magányos, s nincs garancia arra, hogy végül megtalálják azt, amit keresnek. Az átlagosabb emberek beérik kevesebbel is. A biztos rossz is jobb a teljesen bizonytalannál, még akkor is, ha pont ez a bizonytalanság rejti magában a finomabb íz lehetőségét. Idővel ugyanis a gyatra minőség is ismerősen kacsint az ember álmos fejére, s ha méla undorral is, de megisszuk, mert meglepetésre nem számítunk. Tudjuk, hogy mit fogunk kapni.
A cukor - édesítőszer - már neccesebb. Speciel én anélkül nem tudok kávét fogyasztani. Ez lehet a férfiban a megértés, a szexuális intelligencia és nyitottság, elfogadás vagy akár a jellem. Ha ezek hiányoznak, nem kérek belőle. Inkább álmosan kóválygok, semmint keserű szájízzel kezdjem a napomat. Ezek a férfiak tehát hiába is állnak lelkesen a rajtvonalhoz, sosem hallják meg a "Start!"-ot jelképező pisztolydörrenést. Melegíthetnek, edzhetnek, nem kerülnek még előselejtezőbe sem. Régebben tettem kísérleteket a cukor teljes elhagyására, azonban a sorozatos rossz élmények hatására mára teljes határozottsággal tudom kijelenteni, hogy enélkül nem iszom kávét. Nem tudok. Felfordul a gyomrom és zsigerből mondok a kínálásra nemet. Ennek előnye az, hogy az ember sérülések nélkül esik túl az eseményen, hiszen meggyőződésből utasítja el a felajánlott kávét, s utána sem fog szomorkodni, hogy talán meg kellett volna mégiscsak kóstolni.
A barna víz, amit "német kávénak" csúfolnak, nos... a legrosszabb elegy. Belerakhatom ugyanis a tejszínt és meg is cukrozhatom, mégsem lesz a fogyasztása élvezetes. Egyszerűen semmivel sem lehet a minőségen javítani, mert a legelemibb összetevő - a koffein - csak nyomokban található meg benne. Ezek azok a férfiak, akikkel semmi közünk nincs egymáshoz. Csak látszólag kávék ők, de igazából nincs bennük semmi. A feszítés, a pózolás és a szexuális felhangú megjegyzéseken kívül nagyjából arra jók, hogy megdugjanak, de igazából még a cigi sem esik jól velük az aktus végén. Maga a szex is olyan híg, mint a kávé maga. Nem rám figyel, hanem a képzeletében élő képet törekszik átültetni a valóságba, és pózol folyamatosan, csak tudnám kinek? Jómagam nem igénylem a színészkedést, azt azonban elvárom, hogy RÁM figyeljen az, aki éppen kefél. Vagy velem él. Figyeljen rám, s ha szeretné, hogy ez kölcsönös legyen, akkor bizony megfelelő aromával kell, hogy rendelkezzen. A híg, langyos fos nem az én terepem. Messze elkerülöm, mert köze nincs a valósághoz. Upsz! Hazudok! Épp, hogy divattá vált ez az egymás mellett élés. Kifelé mutatunk valamit, ami irigylésre készteti a szingliket, belül pedig pusztulunk és szenvedünk folyamatosan. Pontosan úgy, ahogy a német kávétól. Lehet, hogy beindítja az emésztésünket, de nem ébreszt fel, és a bögrébe bámulva látjuk, mennyire tartalmatlan, híg az egész szmötyi.
A tökéletes kávézás tehát nem is olyan természetes, mint hisszük azokon a reggeleken, amikor minden hozzávaló adott. Nem gondolunk arra, hogy mi lesz, ha elfogy a cukor, a tejszín, vagy a kávéőrlemény minősége romlik. Rutinná válik, a reggeli ébredés részévé, s csak akkor értékeljük igazán az élményt, amikor valami elkezd belőle hiányozni. Próbáljuk feljavítani, pótolni, megszokni. Ha ez nem vezet eredményre, akkor elkezdünk csendben keresni egy olyan helyet, ahol esetleg megkaphatjuk azt a minőséget, amit elvárunk. Az otthoni kávé ilyenkor szokott "németté" válni. Egyre hígabbá válik, egyre kevésbé kívánjuk, türelmetlenül álluk a tűzhely mellett, s fintorogva várjuk a kotyogás ismerős hangját. Fejünkben a tökéletesről álmodozunk, megpróbáljuk elképzelni, hogy azt isszuk, miközben a folyamatosan romló minőséget öntjük le a torkunkon. Az otthoni kávé meg nem hülye ám! Észreveszi, ha nem leljük már kedvünket benne. Gyanút fog, hogy talán máshol élvezzük ki az eddig kizárólag vele átélt perceket. Hogy megnyugtassuk őt és magunkat is, füllenteni kezdünk, aztán hazudni, végül összemosódik az igaz és a hamis, s már magunk sem tudjuk, hogy tulajdonképpen hol is isszuk élvezettel azt a fránya kávét. Ha hazamenetel előtt kapunk egy finom csészényit, édesebbnek, jobbnak tűnik az otthoni is. Ám ha kimarad egy időszak, s csak a silányabb minőséghez jutunk hozzá, akkor a helyzet megfordul, mi pedig sóvárogni kezdünk. A másik után. Amelyiket finomabbnak tartjuk. Hajlott gerinccel s méla undorral kávézunk tovább, keresve az alkalmat, hogy hozzájussunk ahhoz, amire igazán vágyunk.
Ha a megszokott nem jön rá, miféle játszmákba keveredtünk, akkor idővel rá tudjuk vetíteni a másik kávé emlékét is talán. Elhisszük, hogy mindenhol a tökéletest isszuk, pedig ez nem így van. Ha hirtelen azt mondja a "szuper finom kávé", hogy többé nem ihatunk belőle, akkor a kevésbé megfelelő minőség borzalmas ízűvé is válhat. Megkeserítheti az egész napunkat. Mert nem olyan az íze, nem olyan az illata, nem azt az élményt adja, mint az a másik. Szerencsétlen csésze persze nem érti, miért öntjük a tartalmát titokban a rózsa tövébe, s azt sem tudja meg, miért vágjuk őt magát esetleg a földhöz. Nem mondjuk meg neki, hogy: "Bazdmeg! Már elég régóta szar az, amit kínálsz!". Inkább hallgatunk. Kortyolgatjuk, lassan, megfontoltan, nehogy kiokádjuk az egészet. Esetleg baromi gyorsan lehörpintjük és megrázzuk magunkat, hogy "Pfujj... megvolt ez is, indulhat a nap!".
Kétségtelen, hogy a tökéletes kávét nehéz megkapni, s még nehezebb minden reggel hozzájutni. Dolgozni kell érte. Gondoskodni kell arról, hogy mindig legyen otthon minden, ami a megfelelően élvezetes nedű előállításához kell. Ez azonban odafigyelést igényel, amire mostanság nincs kereslet. A felszínesség posványát taposva ki figyel arra, hogy ma még elég a cukor, de holnapra talán már nem? S ha észre is vesszük, elmegyünk vajon a boltba? Vesszük a fáradtságot, hogy a tökéletes minőséget megőrizzük? Vagy inkább beleszarunk, abban a reményben, hogy útközben majd csak lesz egy kávézó, ahol ihatunk egy finomat?
