Egészen késő este volt már. Mindent kibeszéltünk, amit csak lehetett. Melegünk volt, hiszen a tavasz elmaradt, s a nyár a nyakunkba szakadt.

Kellett valami frissítő... valami, ami feldobja az éjszakát. Ekkor jött az ötlet a nyalással kapcsolatban.

Mert ő megmutatja, hogy mennyire profi... kifulladásig bírja... hiszen szereti, imádja...

Mohón vetette rá magát, eleinte nem is nyalt, hanem inkább harapott, aztán egyre inkább lelassult, torzult az arca, kékültek az ajkai, de nem hagyta abba.

- Elég lesz! - mondtam én feldúltan. - Rosszul leszel tőle.

- Nem leszek! Imádom! - válaszolta ő, és tovább csinálta.

A nyalnivaló vészesen fogyott, s bizony-bizony a "Nyalós" is egyre többször állt le, orrnyergéhez kapva.

- Hagyd abba, kérlek! Szétfagy az agyad! - kiabáltam most már indulatosan.

- Ugyan már! Nincs olyan, hogy agyfagyás! - válaszolta, s újra a kanál után nyúlt.

Még egy nyalintás, még egy... s aztán egy hangos "AÚÚÚÚ"...

A kanál hangosan koppant a konyhakövön, a "Nyalós" pedig most már két kézzel kapott a fejéhez. Hang nem jött ki a torkán, csak némán tátogott, aztán az asztallapba verte a fejét gyengéden, miközben ringatózó mozgást végzett a széken.

A 2 literes jégkrémes dobozt, mely majdnem üres volt már, a mosogatóba dobtam. A nyalóbajnok fájdalmasan nyöszörgött, láthatóan szenvedett. Hosszú-hosszú percekig ült lehajtott fejjel, orrnyergét masszírozva, ájulással küszködve.

- Megfagyok! - nyöszörögte.

Nem szóltam semmit, ekkora marhát ugyanis még nem láttam. Jobb híján a hátára terítettem a békakirályos köntösömet. Mást nem igen tudtam tenni a jobb közérzetéért. Elkékült ajkakkal, reszketve vigyorgott rám:

- Majdnem sikerült!

- Ja! Majdnem! Szép próbálkozás volt! Darwin díjat neked, Ökör! - ennél többet nem tudtam mondani.