Csupán egy kedves fa volt a sok közül. Semmi különös nem volt benne, szívemnek mégis fontossá vált a hosszú évek alatt.

Mikor először láttam, hatalmas lombkoronája volt még és vastag törzse. Nagyon sokáig és tüzetesen kellett bámulni ahhoz, hogy észrevegye az ember: fent a magasban néhány ágon elsárgultak a levelek.

Segíteni akartunk rajta, ezért először szakszerűen megmetszettük, majd a közismert növényvédő szereket használtuk. Látszólag rendbe is jött, levelei újra zöldben pompáztak. Figyeltük, öntöztük, óvtuk őt. Elhittük, hogy a „mindent megteszünk” elég lesz. Évek teltek el, tél után jött a nyár, s ő hűs árnyékot adott, ha tűzött nap, valamint a fotoszintézisből is kivette a részét úgy, ahogy egy tisztességes fától elvárja az ember. Teljes volt és egész, ahogy az élete is. Hasznos tagja volt az erdőnek.

Egyszer aztán, mikor árnyas lombja még bámulatos színekben tündökölt, alatta üldögélve észrevettük, hogy törzsén, a korábban beteg ágaktól jóval messzebb, különös csomók jelentek meg. Tapogattuk, nyomkodtuk, szemrevételeztünk, kérdeztük tőle, fáj-e neki?

- Egy cseppet sem! - zizegték levelei.

Minket azonban nem hagytak nyugodni az elváltozások, ezért specialistát hívtunk, aki alapos vizsgálatnak vetette őt alá. Diagnózisa kíméletlenül és őszintén csapott a képünkbe:

- Igen, igen… a lombot valóban sikerült meggyógyítani, ám ezek a csomók mégis annak a korábbi betegségnek a következményei”.

- A hagyományos eljárás idejétmúlt tán? – kérdeztük.

- Ó, semmiképp! – válaszolta. – Pusztán arról van szó, hogy a fát korábban megtámadó kór még azelőtt eljutott a törzsbe, hogy a gyógykezelést megkezdtük volna, s most újra támad.

Csalódottan álltunk, hisz látszólag ép volt és egészséges, s mi nem csak a lombra koncentráltunk! Az általunk kevert védőszer tudtunkkal eljutott, el kellet jutnia a fa minden részébe.

Ő szomorúan lengette ágait, levelei pedig egy kérdést susogtak remegve: - Hogyan tovább, mi lesz a sorsom?

Némán, kiszáradt ajkakkal ácsorogtunk körülötte. A specialista viszont döntést hozott, melynek eredményeképpen radikálisan visszavágtuk a koronáját, s újfajta növényvédőkkel itattuk át egészen a gyökeréig.

-Szenvedek!- súgta ő. – Kopasznak és csúnyának érzem magam. Nincs hasznom lomb nélkül.  

– Tartsd ki! Szebb koronád lesz, mint valaha! - biztattuk mi.

A fa azonban, mely egykor dús levélzettel büszkélkedett, egyre inkább száradt, korhadt… hullottak róla a levelek, s új rügyeket sem fakasztott. Ám élni akart, ezért minden jó szót, minden szert köszönettel és örömmel fogadott. Bármennyire is elfáradt, a harcot nem adta fel egyetlen percre sem, s mi is derekasan küzdöttünk érte.

Reggel, öntözőkannával a kezemben indultam Hozzá, hogy a szokásos mennyiségű folyadékkal megöntözzem. Helyén azonban csak egy néma gödör tátongott, hétvégén ugyanis gyökerével együtt el lett távolítva. Hangos puffanással esett ki kezemből a kanna, s megrogytak a térdeim. Körülnéztem.

Az erdő, melyben dolgozom, a mi erdőnk, egyre betegebb. Nem győzzük a fákat gyógyítani, s nem bírjuk a háborúkat sem megnyerni. Csupán apróbb, elenyésző csatákban diadalmaskodunk.

Fáj most mélyen belül. Csak így egyszerűen. Fáj a tudat, hogy feldarabolva ő is úgy végzi, ahogy a társai… s ilyenkor úgy érzem, barbárság csupán, amit gyógyítás címén művelünk… barbár módra írtjuk az erdőt… s hullik a forgács, hullik rendesen…