.... de úgy igazán tisztességesen, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Úgy bizony. Váratlanul, suttyomban az döf hátba, akiről a legkevésbé gondolnád. Akinek oda adtad esetleg már majdnem mindened. Akinek az érdekeit mindig szem előtt tartottad. Akit még barátodnak is hittél, pont ezért segítettél s bocsájtottál meg. Mindig. Akár több, mint 10 éven át...

Szóval, ha tisztességesen hátba szúrnak, az fáj. Nagyon. (Roppant jó a hatékonysága ennek a támadásnak.) A seb is, nyilván. Meg az is, mikor meglepődve hátralesel, s meglátod a késhez tartozó személyt. Először hitetlenkedsz... pont Ő? Nem... ez valami félreértés lesz. Látja a szemem, hogy fogja a keze a kés nyelét; érzi a testem, hogy megszúrták, mégsem hihetem el... mert attól még rosszabb lesz az egész. A térdek megrogynak, egyik kéz hátrakap, hogy tényleg ott van-e az a szúrás, aztán egyszerűen csak hasra fekszik az ember vagy épp a hátára rogyik... mikor hogy esik, úgy puffan. S fekszik. Hisz megszúrták. A tettes pedig ott magasodik felette. Lenéz rá.

A szememben csak egy egyszerű kérdés: Miért? De nincs válasz. Mert nem beszél (tipikus női büntetési módszer, az egyik leggyakrabban használt... persze örök második lehet csak a szexmegvonás után). Szóval érzem, hogy fáj a szúrás helye, meg az is, hogy nem kapok választ, de basszus, akkor is történnie kell VALAMINEK! Olyan nincs, hogy most akkor az örökkévalóságig fekszem, konstatálva, hogy megszúrtak! 

Belehalhatok. Persze. Meg életben is maradhatok. Simán. Tünet- és panaszmentesen is gyógyulhatok, vagy akár maradandó sérüléseket is szenvedhetek. Akár az egész életem megváltozhat. Fenekestül felfordulhat az egész kis világom is. Szóval VALAMI történik utána, az biztos. 

Ma az történt, hogy úgy feküdtem sután, fájlaltam a hátamat, és rosszkedvű is lettem természetesen, de aztán volt egy pont, aminél úgy rohadtul meguntam az egészet. De hogy tényleg! Az agyam iszonyú sebességre kapcsolt és közben meg hergeltem magam. Nem is... ez egyáltalán nem jó megfogalmazás. Azzal, hogy az agyamban záporoztak a gondolatok, egyszersmind tudatosítottam magamban azt is, hogy bakker, jójó... leszúrtak, de még minden kétséget kizáróan élek. S ha már élek, akkor akár meg is próbálhatom felmérni, hogy milyen a sérülés, amit a szúrás okozott. Szóval untam és túl akartam lenni az egészen. Kis lépésekkel, nagyon óvatosan puhatolózva vizsgálódtam, de villámgyorsan. Bár a sebet mélynek ítéltem meg, mégis úgy éreztem, hogy simán fel tudok állni. Majd bekötözöm magam itthon. De akkor sem fogok egy szállodában feküdni a padlón. Azt már nem! Szóval először csak felültem óvatosan... és rossz volt, dühítően rossz, de ugyanakkor mégis arra sarkalt, hogy felálljak és meg is tettem. Ugyanis tényleg baromira untam. Az agymenésben azért voltak gondolatok, amik nem voltak hülyeségek. Pl. Megéri nekem akár csak egy fikarcnyi energiát is belefektetni ennek az esetnek a kivizsgálásába? ÖÖÖ.... nem. Akkor mi a cél? Felkelni, sebet szakszerűen ellátni, és menni tovább a kis utamon. Oké! 

Ebben az egész folyamatban egyébként a legjobb rész az, amikor az ember a sokk után először próbálkozik úrrá lenni saját magán. Ahogy pl. én is kezelem az ilyen helyzeteket. Jaja! Nem először szúrnak hátba. Rutinos áldozat vagyok. :) Először is, a légzés a legfontosabb. Hogy lélegezz!!!! Én mondogatom magamban: "Lélegezz!!! Lélegezz!!!" Néha még arra is képes vagyok, hogy azt mantrázzam: "Minden belégzéssel beszívok mindent, ami jó ebben a világban, és minden kifújással kifújom magamból mindazt, ami negatív hatással van rám"... vagy valami hasonlót... szóval nem mindig ezt. :) Tehát lélegezni kell. Figyelni kell a légezésre. S ha ez már megvan, akkor hamar eljön az a bizonyos pont, hogy az ember unja. Mert hát mi jó van abban, hogy vérző háttal fekszünk egy hotel padlóján? Semmi. Fel kell állni. Mindig. Hogy pontosan mikor, azt szerintem mindenki érzi. Mert van, amikor elég sokára unja csak meg az ember. Ritkábban, de természetesen ilyen is van. Nekem szerencsém volt, hogy ma rekordidő alatt untam meg a banánt. 1,5 napig bírtam csak. :) 

No, hát akkor jó éjt-hez szóljon a nóta, ha már azon voltam. :)